|

|
Idézetek
a
könyvből |
|
Idővel
gyomorfekélyem
maradt egyetlen hű társam, aki jelezte, hány
óra van odakinn, vasmacskaként
kapaszkodva a valóság sziklatömbjei
közé. Fizikumom egyre romlott, és az
ördögi
kör csak rontott a helyzeten. De ne hidd, hogy
megbántam döntésemet. Egy
fenét! Úgy fogtam fel a dolgot,
hogy szervezetem
ezúttal egyetlen gyomromba
fúródó puskagolyóba
sűrítve kapta meg egy életen át
lebomló
nemesfém-szükségletét.
|
Színlelt
unalommal
kinyitotta asztalán rongyos
szöveggyűjteményét,
és mutatóujja tűéles karmát
kieresztve egyetlen gyakorlott mozdulattal metszette fel a
vers hasát. A
költemény tartalma úgy dőlt ki
asztalára, mint a disznó bele.
|
A merev,
kaszáló mozgású
némettanárnő legfeltűnőbb ismertetőjegye
tökéletesen elválasztott haja volt.
Hajszálai olyan ellentmondást nem tűrő
makulátlan egységet képeztek
fejtetőjén,
mintha nem is fésűvel, hanem egyetlen határozott
ordítással választotta volna
el reggeli toalettjét végezve.
|
– Ezt a szemetet meg hová tegyük?
– kiáltott le a létra
tetejéről az O-lábú
férfi, de a választ már meg se
várva hajította is a mélybe a
vörös csillagot.
A hosszú
évtizedek során
izzó vörösből koszos
rózsaszínűre fakult plexi-csillag darabjai
sugárirányban
szálltak szét az 5-ös terem
padlóján. A meszelt falon egy koszcsillag jelent
meg.
Ardennek mélyen
szertartásos mozdulattal feje fölé
emelte Karakózia évtizedekig tiltott
címerét, és a szögre
akasztotta. A szög immár két dolgot
tartott: a címert és a
koszcsillagot. A vadonatúj, csillogó
műanyag-címert szürke angyalként
ölelte át
a koszcsillag.
– Hát
ezt is megértük,
Bélám – sóhajtott
mélyet Ardennek és megtörölte
szeme sarkát. – Ezt a mocskot
meg kend át egy kis diszpivel, ne
szégyenkezzünk miatta feleslegesen –
szólt le
Ardennek a létrát tartó
könyvtárosnak.
A
könyvtáros szórakozottan
kiáltott fel az igazgatóhelyettesnek:
– Ha egy kicsit
jobban
megkaparásznánk azt a szürke csillagot
ott, még egy horogkereszt fordulna ki
mögüle a falból.
Ahogy a
könyvtáros
helyeslést várva felnézett
felettesére, már bánta is frivol
megjegyzését.
Az
igazgatóhelyettes
tekintete egyszerre üvegesre vált
vonásai megkeményedtek, majd lassan,
ráérősen
elindult lefelé a létrán.
– Hány
éve is van még hátra
a nyugdíjig, Bélám?
– Kettő. De
miért?
– Hát
csak azért, mert ha
ebben a mi cudar, állástalan
világunkban a maradék idejét
nálunk szándékozik
eltölteni, jól vésse az
eszébe, hogy Karakóziában sohase volt
fasizmus. Érti?
Sohase volt és sohase lesz!
A
könyvtáros döbbenten
nézett fel a férfira.
–
Karakóziának mindenáron
vissza kell szereznie elveszett
önbizalmát. Érti?
Mindenáron! Ez nemzetérdek.
A
könyvtáros olyan halkan,
hogy maga se hallotta, motyogott valamit maga elé, mialatt
egy felkunkorodó
orrú, kitaposott félcipő jelent meg az
orra előtt.
A félcipő tűnődve
állt meg
egy létrafokon.
– Nem is
tudnék nagyobb
heroizmust elképzelni, Bélám, mint
büszke tartással nézni át a
múlt feledni
való hívságai felett.
Miután a
félcipő befejezte
vallomását, folytatta útját
lefelé.
…
– Ha a helyzet
rendkívüli,
a megoldás is az lesz. És hogy
javaslatom minden tekintetben makulátlanul
tiszta maradjon, szabad választásra
bocsátom. Demokrácia nélkül
egy tapodtat
se vagyok hajlandó moccanni –
és tekintete megalkuvást nem ismerve
szegeződött
a koszcsillag közepén lógó
feszületre.
|
Végül is
ha Krisztus urunk
olyan emberre bízta a mennyország kulcsait,
akiről tudta, hogy háromszor le
fogja tagadni, egy ilyen apróságért
miért menesz-szem rögtön Ardenneket?
|
Ezúttal úgy döntöttem, a
legmeredekebb kaptatónak vágok neki és
Van Gőg lakása
felé indultam. Megjelenésem nagy
meglepetést keltett családja
körében. Nem
sokan lehettek, akik eddig rányitották az
ajtót. Nem volt jó tanár, ezt ő is
tudta magáról. De Van Gőg nem tanár
volt, hanem mester. Persze ki nem állhatta
ezt a szót, mert szerinte a földrengés
után minden sarlatán így
szólíttatta
magát.
Azokat az útjelző
karókat,
amiket a tanárok leszúrtak
körém, finoman kihúzatta velem,
és megmutatta, hogy
néz ki a táj
nélkülük. Csuda más
lett így a világ! De ezt csak azoknak mutatta
meg, akik képesek voltak átlépni
önérzetükön, mert nem
kerülgette a
hiúságunkat, és
kíméletlenül szemünkbe mondta
véleményét rólunk
vagy a
munkánkról.
Óráin
inkább káosz
uralkodott, mint munka. Nem értett a
tömegoktatáshoz, csak a személyt tudta
megszólítani.
|
Katalin zavarodottan
pillantott egyik titkárról a másikra.
– Fiúk,
én tök hülye vagyok
az iskolapolitikához, ebben ti sokkal okosabbak
vagytok nálam, de azt biztosan
tudom, hogy a Szemölcsösök teljesen
ártalmatlanok.
– Még
hogy ártalmatlanok?!
– csattant fel Lajos ingerülten. – Ők az
ellenségeink!
– El-len-sé-ge-ink?
– ismételte Kati lassan, tagoltan ejtve ki a
szót, mintha csak egy új nyelv
kifejezését magolta volna.
– Ha nem tudtad
volna, a
párbeszéd bármely formája
árulásnak minősül!
Ellenségeink még a gyengeség
jelének vélnék!
– De
hát kik az
ellenségeink?
– A
kommunisták!
Katalin ajka lefittyedt az
ámulattól.
– Azok meg
kicsodák?
– Akik nem
tartanak velünk!
– Mindenki?
– Mindenki,
kivétel nélkül!
És bármiféle
közeledés vagy gesztus
árulásnak minősül!
Áruló lettél, úgyhogy
húzz a búsba!
|
– Semmi baj az
idegeimmel!
És nem megyek sehová, míg ilyen
tűrhetetlen állapotok uralkodnak idebenn!
– Tűrhetetlen
állapotok? –
kerekedett ki Teréz szeme, és a
férfihoz hajolva suttogni kezdett.
– Nincs itt
semmiféle
zsarnokság! Mindenki azt mond, amit csak akar!
– Hát
erről beszélek!
– Miről?
– Hogy most is
suttogott!
És aki suttog, az fél.
|
A hit egy olyan
metrófogantyú, amiben biztonságosan
megkapaszkodhatsz, egyetlen hiányossága
van csak: hogy nem tartozik hozzá
metrószerelvény.
|
A cinikus
közönyükre
építünk és ez a talaj
bazaltnál keményebb a lábunk
alatt.
|
Csak addig megyek,
amíg
engednek. Vessenek magukra, ha idáig engedtek.
|
Egy emberpár
ősidőkkel
ezelőtt elkövetett egy bűnt, amiért most engem
bélyegeznek eredendőn bűnösnek,
egy ártatlan embert pedig az én
bűneimért
kínoztak halálra kétezer
éve egy
kereszten.
Ne haragudj, de ez egyikőnkkel sem igazságos. Ebben az
abszurd
kétfelvonásosban
senki se a saját bűnéért lakol. Elegem
van az
evilági koncepciós perekből is,
nem kellenek a túlvilágiak.
|
– Te
tisztára
becsavarodtál! – borzolta meg Szitakötő
könnyedén Csaba haját.
– Képes
lennél
ellenségeid bukásán
szomorkodni ahelyett,
hogy örülnél neki?
Csaba indulatosan
Szitakötő felé kapta fejét.
– Ők nem az
ellenségeim!
Attól, hogy másképp
látják a
világot, még tisztelhetem az
erőfeszítésüket!
Miért ne szurkolhatnék olyan emberek
ügyének,
akiknek más a világképük,
mint az
enyém? Ők is ugyanazt a hegyet másszák
meg, csak a
másik oldalról!
– De Karesz megvet
téged
a humanista eszközeiddel együtt!
– Ez az ő dolga.
|
Mikor a
rajzszakköröseit
a WC-csészék elé
állította, hogy
jövő-víziót fessenek,
kiálltam
magáért; mikor
az építőtábor
fölötti Tiéd az
iskola, magadnak építed feliratot Tiéd
a
Führer,
magadnak választottad-ra pingálta
át, megint
csak maga mellé álltam, de amit
most művelt, az túlmegy minden határon.
|
Értsék
meg, a demokrácia
nem késztermék, amit elég
felmelegíteni. Ha minden egyes jogért
nem
küzdünk
meg foggal-körömmel, ezt helyettünk
senki se fogja
elvégezni.
|
A demokrácia egy
labirintus, amit a bennünk élő
vadállat
köré emeltünk, hogy elfáradjon
benne a
dög, mire elérne hozzánk. Ha hagyjuk
lerombolni
ezeket a falakat...
|
Van egy
lelkigyakorlatom, amit pappá szentelésem
óta
gyakorlok – engedte el
reverendája utolsó gombját a
lelkész.
– Ha valakiről a
távollétében rosszat
mondok, rögtön hozzáfűzök
magamról is
valami elmarasztalót ugyanabban a
nagyságrendben.
|
Két
láthatatlan gyűrű
fogta körül őket azon az éjen: a
szögesdrót és a kitűzött
jázminok illata.
|
Az
öncsalás
közérdekké
vált.
|
Bocsánatot
szeretnék
kérni tőletek, hogy az éveken át
tartó
gyűlöletszításommal szabályos
lelki
nyomorékká tettelek benneteket
|
III.
Az elvetélt
csillagász
A boltíves tető
úgy borult
az iskola falaira, mint teknősre a páncélja,
ezért
is kapta a diákoktól a
Teknős becenevet. A történelem
senkiföldjére sodort őskövület,
melyet az idő
se lenyelni, se kiköpni nem tudott,
özönvíz
előtti óriásteknősként
poroszkált a
mező peremén. Páncélját
tizenkét
robusztus vörösmárvány-oszlop
tartotta maga
fölött, nyugati oldalán pedig egy
facér
tornyocska ágaskodott az ég felé. A
magányos fosszíliáról az a
szóbeszéd járta a
környéken, hogy
még nem veszett ki
belőle teljesen az élet, s
éjszakánként
lép egyet, hisz mi mással lehetett
volna magyarázni a tényt, hogy az iskola
és
az erdő közti keskeny sáv évről
évre egyre csökkent.
A Teknős keleti
oldalát
láthatárba vesző mező szegélyezte,
melyet csak a
távoli kisváros első házainak
egérfog-sziluettje szakított meg. A Duna
évmilliárdokkal ezelőtt ezen a helyen
kanyargott, hogy dús
hordalékát lerakva
ugyanaz az erő, mely idehozta, nyugat
felé terelje.
A mező
síkjából itt
és ott
lágy ívű földbuckák
emelkedtek ki, egy
megrázott lepedő örökre megdermedt
hullámai. A jellegzetesebb
formájú domboknak
nevet adtak a diákok: az iskola
kapujától kőhajításnyira
lévő
dombocska például amiatt a
néhány
nyírfa miatt
kapta a Szemölcs
becenevet, melyek kozmikus
méretű szőrszálakként
meredtek ki ragyás felszínéből.
Volt egy másik
dombocska is
az iskola környékén, mely szokatlan
gondolatokat
ébresztett az arra járókban. A
kis druida-domb szabad szemmel alig érzékelhető
lágy ívben emelkedett ki a mező
síkjából, s erotikus
sugárzásával mintha a kora tavasz
bizsergető
lüktetése
áradt volna belőle. A szemtanúk
egybehangzó
állítása szerint a domb úgy
nézett
ki, mint egy vágyaktól feszülő
kamaszlány
melle, ezért is kapta a diákoktól a Szűzlány
melle becenevet, és a
fiúk szívesen
ücsörögtek rajta
délutáni
sziesztájukon.
Amilyen
magányosan állt a
Teknős az erdő peremén, a mező
túloldalán
éppoly heroikus büszkeséggel
ostromolta az eget a Szent Johanna kápolna
hófehér
tornya. A kápolna
szomszédságában
álló
parókia kertjében néhány
álmos
akácfa és egy százéves
eperfa vetett árnyékot az atya
akkurátusan
gondozott virágágyásaira.
Jákob
atya, a zsebkatedrális plébánosa
ahányszor
csak meghallotta a Szűzlány
melle
elnevezést, fejét energikusan rázva az
unipectoris,
azaz egymellű
kifejezést ajánlotta
tanítványainak, a
latin nyelv ünnepélyes
hangzásába
csomagolva a veszélyes tartalmat.
A mezőt egy
murvasétány
szelte át kanyarogva, egyik oldalát
japán
akácok, másikat pedig
hársfák
szegélyezték az elágazásig,
ahol egyik
szára a kápolna, másik meg a
város
felé
kanyarodott.
Azon az
emlékezetes napon,
mikor Hegyvölgyjáró
tanárával
átvágott az erdőn, múltja minden
apró
részletével
együtt megnyílt előtte, s a
nyárfapillék
fehérje az évnyitóra igyekvő
diáklányok hófehér
blúzát
juttatta eszébe.
Az ég
csillogó, frissen
mosott nefelejcskék porcelánbiliként
borult az
ünneplőkre. A felfordult
éjjeliedény alatt büszke
szülők,
gátlásaikkal küzdő kamaszfiúk
és
-lányok
tartottak fecserészve az iskola felé. Előző nap
nagy
vihar tombolt a mezőn. A
mélyen meghajló hársfalevelek
csúcsán minden vízcseppben egy nap
ragyogott. A
makulátlanul tiszta égen egyetlen
bárányfelhőnyi
zománclepattogzás se
éktelenkedett. Az ünnepélyre igyekvők a
sétányon terebélyesedő
tócsákat
szökdécselve ugrálták
át, néha
még a mező nedves füvére is
betérve. A
tócsák
mélyén ázó
hársfaszirmok
színét teljesen kioldotta az esővíz, s
reggelre
kristályos
nyugalmú jáspissárga szigetekben
ülepedett le
az alján. Hegyvölgyjárót
egyszerre kellemes érzés fogta el. Az
ég
éppoly egységes kékkel ragyogott
fölötte, mint a lába alatt terpeszkedő
vizeletsárga tócsák. A
színek
tökéletessége lenyűgözte a
fiút, s
mindez azzal a lassan gyűrűző kellemes
előérzettel társult, hogy nincs már
messze a nap,
hogy találkozhat a kódexlap
készítőjével.
Nem sok híja volt
azonban,
hogy szeptemberben a tanítás meg se kezdődik az
iskolában. Az épület
nagyszabású
felújítása
épphogy csak befejeződött a
tanévnyitóra. A
IX. században
épült óriásmonostor
anyaépülete
számtalan átalakításon
esett már
át aszerint,
hogy épp kinek adott otthont. Az
évszázadok
során volt már ispotály,
kovácsműhely és rablótanya
éppúgy,
mint apácazárda vagy jó
hírnévnek örvendő
nyilvánosház. A valaha harmincegy kisebb
épületből álló
óriásmonostor
egyre
csak zsugorodott és zsugorodott a tűzvészek,
rablótámadások és
háborúk
következtében,
de főépületében sohase szűnt meg
teljesen az
élet. Történetünk
idején épp egy
kísérleti gimnáziumnak adott otthont.
Eme legutóbbi
nagyszabású
átépítés a
haladó tudományos
szellemet volt hivatva kifejezni. A monostor öreg
falait talapzatig visszabontották, és a
játékos boltíveket egzakt
szögekre és
síkokra cserélték fel. A
frivolan
kacér csúcsíves ablakok
helyén
szögletes
nyílászárók jelentek meg,
az oszlopfejek
és frízek pedig fehérre meszelt
falaknak adták át helyüket. Az
építkezéssel megbízott
főépítésznek komoly
fejtörést okozott, miként mentse
át a
régi épület
harmóniát
sugárzó szellemét a
barbár megrendelő orra előtt. A számtalan
trükk
és csel azonban lesújtó
kompromisszumba
torkollt: a csipkés boltívek és intim
részletek végül az
épületre
boruló
egyetlen morózus óriásteknőben
olvadtak össze.
Az
átépítés
legbuzgóbb
híve, akitől a modernizálás
alapötlete is
származott, Ardennek Demeter volt. Az
igazgatóhelyettes évtizedeken
át a Karakóz
Kommunista
Párt
legfelsőbb politikai köreiben mozgott, és
bár
keményvonalassága miatt idővel
saját pártjában is
kegyvesztetté
vált, még igazgatóhelyettesi
pozícióba csúszva
is jelentős politikai összeköttetésekkel
rendelkezett
ahhoz, hogy akaratát
ráerőltesse a hatóságokra,
és
megvalósítsa őrült terveit.
Az
igazgatóhelyettes olyan
megszállott eszelősséggel esett a monostor
öreg
falainak, hogy gyűlölete
már-már transzcendens térfogatba
emelkedett.
De ezúttal neki
sem volt
könnyű dolga. Wilhelmer Károly, az
építés vezetője titkos
szövetséget
kötött a
főépítésszel Ardennek háta
mögött
és ahol lehetett, kész helyzet elé
állították
az arrogáns törtetőt. Falakat, oszlopokat
és
ablakokat emeltek oda, ahol azoknak
a tervrajzon nyomuk sem volt. Ardennek tombolt a dühtől, de
már semmit se
tehetett ellene.
Nem volt ez
másként a
keleti fal lebontásakor sem.
A mező
pázsitját
buldózerek
és földmunkagépek lánctalpai
szabdalták fel. A szétvert
épület romjai
mellett
kettős kötésbe tornyozott cementeszsákok
és
homokdűnék hevertek aranykori
nyugalomban. Az építésvezető
könyökével az
állványzat
alumíniumkorlátjára
támaszkodott, s mélyet szippantott
cigarettájából. Lassan, megfontoltan
eresztette ki szájából a
füstöt, s
élvezte, ahogy minden porcikáját
lassanként
átjárja a délutáni szieszta
földöntúli nyugalma.
Fülében még
mindig vadul
zúgtak a kompresszorok, s teljes szellemi
önkívületben bambult
cigarettája
parazsára, mikor retinája egyszerre
összeszűkült.
A
felszálló füstfodorban
izgő-mozgó mákszemet pillantott meg, mely
hirtelen
lepattant a horizontról.
– Hogy ez az alak
sohase
adja fel! – sóhajtott mélyet a
férfi,
és pöccintett egyet
cigarettáján.
A mákszemből
csakhamar
dübörgő léptű, dinamikus
járású
alak bontakozott ki. A férfi vadul lobogó
khakiszínű köpenyt viselt, mely minden
lépténél dugattyúszerűen
mozgó
tömzsi
lábszárának
csapódott. Az
építésvezetőnek úgy tűnt, a
közeledő
férfinek olyan
extrém O-lábai vannak, mintha üveglovon
ülne,
vadul sarkantyúzva meg az
agyonhajszolt gebét. A lobogó
köpenyű
férfi nyílegyenesen vágott
át a mezőn,
észre se véve a sétány
kacskaringós
vonalát.
Az
építésvezető előtt
lassan kezdtek kibontakozni az igazgatóhelyettes
jól
ismert arcvonásai. Vastag
nyakán nyers zúzott kőre emlékeztető
kocka-forma
koponya ült, melyre vastag,
elnyűhetetlen bőrréteg feszült. Az
építésvezetőt azokra a régi
disznóbőrkötésű
könyvekre emlékeztette Ardennek feje, melyeken a
fafedélre feszített bőr a sok
használat következtében a hajlatokban
halvány
vajszínűre kopott, de még mindig
jól bírta az évszázados
strapát.
Az
építésvezető
odvába
rejtőzött vadként figyelte a közeledő
férfit, s
a lecsapás pillanatára várt.
–
Héééééló!
– csattant
Ardennek hangja a délutáni csöndbe
akkorát
durranva, mintha egy lécet törtek
volna ketté.
Az
építésvezető gyomra
összerándult.
– Mit
képzel, mi ez?! –
lobogtatott meg feje felett az üveglovas egy
papírköteget. – Ilyen
jelentést
én nem fogadok el!! Egyetlen vasat se vagyok
hajlandó
felhajtani magának, ha minden
követ el nem
távolít ebből a mocskos
kuplerájból! Én nem
öszvért akarok,
hanem egy lovat! Ha azt hiszi, packázhat velem,
hát akkor
téved! Magának
fogalma sincs, ki vagyok én és milyen
kapcsolataim vannak
odafönn! – és
Ardennek tömpe ujjával az ég
felé
bökött, bár ez esetben nem az
égiekre
gondolt.
A korlátra
támaszkodó
férfit egyszerre végtelen
békesség
töltötte el, és
megkönnyebbülten
sóhajtott
fel:
– Milyen
szerencse, hogy
még időben felhúztam azt a
létrát, most itt
fröcskölné nekem a
nyálát a
pofámba.
Az
építésvezető egyetlen
dologban nem volt hajlandó alkut kötni Ardennekkel,
és ez a monostor pincéjének
szanálása volt. Ehhez a helyiséghez
egy ujjal se
volt hajlandó hozzányúlni,
bár
elhatározásában egy
különös
esemény is közrejátszott. Mikor
munkásainak
utasítást adott, hogy a pince egyik
boltívét áttörve helyet
csináljanak
egy
vasbeton tartógerendának, a
túlnyomás a
légkalapács kompresszoráról
egymás
után
háromszor is leverte a
szorítóbilincset. Az
építésvezető ezt baljós
jelnek
vélte és azonnal
leállíttatta a
további bontást. Még aznap este
zsalukat
állíttatott a pince falaihoz és gyors
kötésű cementtel egy éjszaka
leforgása
alatt felhúzta rájuk az új falakat.
Ardennek
toporzékolt dühében, de már
semmit
se tehetett ellene: a beton meghúzott.
A csillagásznak
indult, de
a pályaválasztás sűrűjében
az
építőiparban kikötött
építésvezető figyelmét
azonban e pillanatban egészen más jellegű
gondolatok
kötötték le, mint amit az
alant álló férfi ordibált
fel neki.
Az
állványzat lassú,
ritmikus mozgásba kezdett talpa alatt. Az
építésvezető a nyílt
tengerre
kihajózó kapitány
átszellemült
tekintetével fürkészte a
horizontot az egyre
gyorsabb ütemben ringó
állványzat
korlátjára támaszkodva és
adta át
magát
kedvenc gondolatának.
– Míg a
Föld
százezer
kilométerrel száguld velünk az űrben a
Nap
körül, mi mit sem érzünk ebből az
eszelős sebességből. Beverem a pofád, ha
lejössz
onnan te rohadék! Istenem,
mily parányi porszem is az ember minden lázas
buzgalmával együtt! Gyere le
onnan te pöcs, mert bizisten kiheréllek! Ha a
Föld
csak egy kicsit is letérve
pályájáról a Nap
mellé
sodródna, a hétnyolcadát
kitevő
óceánok egyetlen
sercenéssel illannának el az űrben.
Ezért
még bíróság elé
állíttatlak, te
bárgyú képű! És azok a
szédítő távolságok! Csak
kerülj a
kezem közé, te piszok!
Ha az emberiség összes
atombombájával
hajtanánk meg egy rakéta
hajtóművét,
még
így is százhúsz
évünkbe telne, mire az
első csillagot elérnénk vele. Hát ez
nem
igaz, még van pofája a képembe hamuzni
a
mocsoknak! Milyen szívszorítóan
tragikus ez a planetáris magány, nem?
Jössz le
onnan, te bamba pofájú! A
napsugarak egy ezreléke megfelel az emberiség
teljes
energiafelhasználásának,
és ez a pazarlás már vagy 5
milliárd
éve tart! Mássz le onnan te naplopó,
mert
kitépem a mogyoróid és a kezedbe
nyomom! És
a mi Napunk csak egy közepes
csillag: az O típusú csillagok
ötszázezer Nap
hőjét sugározzák a semmibe.
Esküszöm szíjat hasítok a
hátadból, ha egyszer lerángattalak
onnan! Van
ebben a
törékenységben valamilyen tragikus
nagyság,
még az ilyen seggdugasz zseb-Don
Quijoték esetében is, mint amelyik itt
óbégat a lábam alatt. Beleverem a
pofád
a légkalapácsba, ha egyszer
lecibáltalak
onnan, te rohadék! Az ember, mint az
univerzum lázadó porszeme – hm, ez
jól
hangzik, ezt a kifejezést megtartom
magamnak. Lehet, hogy nem is csillagásznak, hanem
költőnek kellett volna
mennem? Addig rúúúgom ezt a rohadt
állványt, míg szét nem
esik, és ha
lezuhantál, megetetem veled a jelentésedet!
Lehet, hogy
Isten is ilyen
jelentéktelen seggdugaszoknak lát minket az
univerzum
korlátjára támaszkodva?
Te jóságos ég, hogy
bámulhat valaki ilyen
imbecillis, bárgyú pofával a
világba?! Milyen szerencse, hogy még időben
felhúztam azt a létrát. Lehet, hogy
mégiscsak van gondviselés?
|
IX.
Látogatás
Az altábornagy
halála
óta
Gizi néni teljesen megváltozott. Higanyszerű
mozgása lelassult, arcbőre
megereszkedett, csillogó tekintete pedig egyik
napról a
másikra bemattult.
Egyre többször törtek rá
rosszullétek,
jelentett beteget, vagy vesztette el
eszméletét az
óráján.
Számtalan vizsgálat után az orvosok
semmilyen
szervi
elváltozásra utaló
betegséget nem tudtak
diagnosztizálni nála, mintha csak egy
üvegtestű élősködő szívta volna
el
életerejét.
A gyanús
betegség óta
Gizellát kerülni kezdték
kollégái. A
tanári érzelmi karanténjába
került,
melynek
villanypásztorait mindenki tisztes
távolságban elkerülte. Az
orosztanárnő
kezdetben csak napokra maradt ki, majd hetekre is eltűnt az
iskolából. Ez
alkalommal azonban feltűnően hosszúra nyúlt
távolmaradása. A tanárnő
másfél
hónapja nem adott életjelt
magáról
és még az iskolatitkárságon
sem tudtak vagy
akartak mondani róla semmi pontosat.
Navradik Péter
hosszas
kérdezősködés és egy
álmatlanul
töltött éjszaka után
úgy
döntött, Heldenhez,
az orosztanárnő ex-barátnőjéhez fordul
segítségért, hogy elkérje
tőle
lakáscímét.
– Micsoda, te ezt
akarod meglátogatni? – nézett Helden
kikerekedett szemmel Péterre.
A rajztanár
zavarba jött,
és hogy beszélgetésüket ne
hallják a
tanáriban ülő kollégák Helden
felé
hajolt.
A nő arcára
magabiztos
mosolyt csalt a férfi zavarodottsága,
és
felerősítette a hangját.
– Ha
jól hallottam, te ehhez
akarsz menni? – és cinkos mosollyal
kolléganőire pillantott.
A tanárnők a
beavatottak
mindentudó mosolyával viszonozták
Helden
gesztusát.
A rajztanáron
villámszerűen
suhant át egy kérdés. Miért
van az, hogy ha
a tanárnők csoportban vannak,
szeretnek cinkosan összenézni? Azért,
mert nem merik
vállalni véleményüket,
vagy mert nincs nekik?
Péter zavarba
jött illetlen
feltételezésén és sietve
hozzátette:
– Csak
azért gondoltam,
hogy tudod a címét, mert te voltál a
legjobb
barátnője … márhogy a
földrengésig.
A
némettanárnő mereven
figyelte a férfit, és egy durva
rántással papírlapot
tépett le az
asztalán
álló jegyzettömbről
anélkül, hogy
odanézett volna. Sebesen a cetlire írt
valamit, mutató és középső
ujja
közé illesztette a lapot és mintha egy
súlyosan
fertőző betegnek adná át,
átnyújtotta
Péternek.
– No
hát ha csak ez kell,
tessék, használja
egészséggel!
A rajztanár
zavarodottan
húzta ki az összeragadt ujjú nő
kezéből
a papírcetlit és a lapot olvasva
elhagyta a tanárit.
A kolléganők
megbotránkozva
néztek össze.
A rajztanár
órákig
bolyongott a külváros utcáin, mire
rátalált a keresett címre.
Címek
azonosítása, zárak
kinyitása vagy
akárcsak egy nyakkendő megkötése mindig
komoly nehézségek elé
állította.
Végül
egy keskeny,
pinceszagú mellékutcában
találta
magát. Megállt a bűzölgő
kukákkal
körbebástyázott kapualjban és
próbálta kisilabizálni a
kapucsöngőn a
feliratot. A hevenyészve
rögzített
papírfecnin már csak egy névcsonk volt
olvasható, amit a rácsöpögő
esővíz
meghagyott. Némi hezitálás
után betolta
maga
előtt a vastag tölgyfakaput. A
félhomályos
lépcsőházban nehéz dohszag dőlt az
arcába. A falat tapogatva elindult a folyosón. A
falakból úgy sugárzott
arcába
a hideg, mintha egy kriptába tévedt volna.
A valaha jobb időket
látott
bérház mennyezetén repdeső
ámorok
és puttók elmosódott
részletei
néztek le rá,
a filigrán kovácsoltvas korlát pedig
még
elhanyagoltságában is sugárzott
valamilyen kacér bájt a
régmúlt időkre
emlékeztetve a rajztanárt. A
vályúsra
kopott márvány lépcsőfokokon
felfelé
kapaszkodó férfi úgy
érezte, egy rég
kihalt nép piramisára mászik most fel,
hogy
elvégezze áldozati rítusát.
Felért a
második emeletre,
körbesétált a folyosón
és
megállt egy üvegajtó előtt. A csengő
körül
sejtelmes
holdvilágként foszforeszkált
a kosz, mire a
férfi leengedte ingujját és azzal
nyomta meg a gombot.
A
csöngetést hosszú
szünet
követte.
Újra megnyomta a
gombot, de
semmi se mozdult.
Különös,
gondolta
magában:
mindig olyan csinos ruhákban járt be dolgozni
és
egy ilyen
házban
lakott? De miért beszélek róla
múlt időben?
A férfi
merengését
kattanás
szakította félbe.
A szomszéd
lakás ajtaja
résnyire nyílt és egy pipacsos
fejkendős
öregasszony dugta ki fejét.
– Kit tetszik
keresni?
– Jó
napot
kívánok!
Kolléganőmet, Safranek Gizellát jöttem
meglátogatni, de semmi életjelet nem
láttam odabenn. Itt lakik még
egyáltalán?
–
Jöjjön –
lépett ki az
ajtórésből az öregasszony, és
egy
kulcscsomót húzott ki
zsebéből.
A férfi mellett
elhaladva
maga elé motyogta:
–
Szegény Gizikémhez egy
hónapja betörtek. De nem csoda, mindig nyitva
hagyta az
ajtaját. Engem kért
meg, zárjam rá, és csak akkor nyissam
ki, ha
jön valaki hozzá. Két hete maga az
első, aki erre jár. Szegény Gizikém.
Alig tud
kivánszorogni az ajtóhoz. A fiam
vásárol be neki is.
Az öregasszony
kinyitotta
az ajtót, és szuszogva eltűnt a férfi
háta
mögött.
Ahogy Péter a
konyhába
lépett, falként dőlt rá az
áporodott
verítékszag. A zsebkendőnyi méretű
konyha
vörösre festett beton padlóját
ujjnyi vastag
repedés szelte ketté, s
elvékonyodó cikk-cakkban tűnt el az
ebédlőasztal
alatt. A zöld-fehér kockás
viaszosvászon terítővel letakart
asztalon mosatlan
edények hevertek szerteszét,
melyeket legyek hada dongott körül. A
rajztanárnak
mégis az volt az érzése,
ebben a konyhában egykor puritán rend
uralkodhatott,
mielőtt a ház asszonya
ágynak dőlt volna.
–
Jöjjön csak Péter,
már
vártam – hallatszott ki egy erőtlen női hang a
szomszéd szobából.
A férfi
csodálkozva fordult
a hang irányába. Nem értette,
kolléganője honnan tudta, hogy ő jár a
konyhájában és nem más.
Az orosztanárnő
mintha
kitalálta volna gondolatát,
mosolyogva
hozzáfűzte:
– Tudtam, hogy
maga lesz
az, aki eljön hozzám. Persze a
függönyön átszűrődő
sziluettje is
segített
azért egy kicsit a dologban – mosolyodott el a nő
kópésan.
A férfi
érdeklődve
nézett
körbe a kis, homályos szobában. Az
orosztanárnő felpárnázva
feküdt
ágyában,
csontos kezei pedig mozdulatlanul pihentek a paplanon. A
rajztanár tekintete a
vadak ösztönével futott végig a
szoba
kissé kopott, de nem igénytelen
bútorain,
míg meg nem állapodott a
könyvespolcnál. A
férfi számára a könyvek
voltak a
legmegbízhatóbb forrás egy ember
karakterének
meghatározására. Mutasd meg,
kit
tartasz a polcodon, és megmondom, ki vagy
valójában, hangoztatta
számtalanszor
tanítványai előtt. Legnagyobb
meglepetésére
azonban nem a várt szerzőket
találta a könyvespolcon. Nem Marx, Engels, vagy
Lenin művei
álltak ott
díszkötésben, hanem Tolsztoj, Turgenyev
és
Puskin cirill betűs kötetei néztek
le rá. Csupán egy, a nő fölött
lógó kifakult fotográfia
tanúskodott
arról, hogy
hithű kommunista lakásán tartózkodik.
A
képen három katona ölelte át
egymást
nevetve.
– A
férjem a spanyol
polgárháborúban harcolt a
kommunisták
oldalán – mutatott maga fölé
Gizella,
amint észrevette, hogy Péter a képet
nézi.
– Nagyon
szerettük egymást,
de valami történhetett vele odakinn. Sose
árulta el, mi volt az. Sokat
vitatkoztunk miután hazatért. Idővel
aztán
teljesen elhidegült a Párttól,
és
hatvannyolcban Nyugat-Németországba
disszidált.
Egyszer küldött is onnan egy
képeslapot, itt van a polcomon. Nagyon fájt a
hiánya, de én mindvégig hű
maradtam az Ügyünkhöz.
Gizella zavarodottan
homlokához kapott.
– Jaj, ne
haragudjon Péter,
még hellyel sem kínáltam meg! Vegye le
kérem azokat a ruhákat arról a
székről
és tegye az ágyamra –
bökött csontos
ujjával egy viaszosvászonnal letakart
sámlira.
A rajztanár a nő
ágya
mellé
húzta a széket, leült rá,
és
nézte, ahogy a pipacsos fejkendőjű öregasszony egy
felgöngyölt szőnyeggel kezében
elhalad a
függöny mögött.
Csönd ereszkedett a
szobára.
A nő
tétován gyűrögette
mutató- és hüvelykujja
között
lepedőjét, majd hirtelen tébolyult
fény
villant
szemében.
–
Péter, én az
Ügyünkért
még a szüleimet is megtagadtam. Igen,
még őket is.
Mindent és mindenkit! És
akkor most jönnek ezek az emberek és azt
mondják,
hogy mindez felesleges volt?
Mondja, Péter, akkor én a semmiért
éltem?
A férfi nem
felelt.
Az udvarról
ütemes zuhogás
hallatszott fel, ahogy a prakker újra meg újra
nekicsapódott a szőnyegnek.
A két ember
szótlanul ült
a
leereszkedő homályban, és
bámulta az ablakot,
mintha csak onnan várna
feleletet. A köztük folyó néma
párbeszédet e délután
csupán
egyetlen hangos szó
szakította meg.
–
Péterkém,
kikísérne a
WC-re? Egyedül képtelen lennék
tisztába tenni
magamat.
A
kérés
áramütésként rázta
fel a férfit
melankóliájából.
Micsoda? Csak ezt ne! Csak ezt ne! –
ismételte
magában megszállottan a rajztanár.
Egész
életében kínzó
gátlások
gyötörték, ha
csak érintenie kellett valakit, erre most egy
öregasszony
arra kéri, kísérje ki
az illemhelyre és törölje ki a
fenekét!
A sápadtra
vált férfi
ajkába harapott és tétován
a nő keze
felé nyúlt.
Gizi néni a
rajztanár
vállára támaszkodott és
vánszorogva
indultak az illemhely felé. Amint Péter a
hajszálerekkel sűrűn behálózott
WC-csésze
fölé hajolt, egyszerre néma
dühroham
tört fel belőle:
– Mi a francot
keresek én
itt?! Mindig is egy világ választott el ettől az
ostoba
nőtől és most egy
kommunista seggét törlöm?! Ha
apám látna
így, biztosan kitagadna! Négy fogát
verték ki a fogdán ennek a nőnek az
elvtársai,
én meg itt serénykedem a
fenekénél! Egy éjjel
lefüggönyözött kocsiban
vitték el aput,
anyával hetekig
ültünk az ajtó mögött
és
vártuk a csöngetést, de aki
hazajött, az
már nem apu
volt, csak az árnya.
Amint a rajztanár
lehúzta a
WC-t és a pakura eltűnt a torkolatban, a
lezúduló víz hűs
légáramlata
végigsuhant verítékes
homlokán. A
férfi megkönnyebbült.
A süllyedő
szennyvíz
azonban egyszer csak megtorpant, és mintha valamit itt
felejtett
volna,
vészjóslón emelkedni kezdett a
káváig.
A férfin
egyszerre
ótestamentumi düh lett úrrá.
– Hol a
fészkes fenében
vannak most Gizike vörös barátai?
Hány
elvtársa volt ennek a szerencsétlen
nőnek a földrengés előtt, akikkel
napjában
legalább tízszer megváltotta a
világot, és hol vannak most? Ardennek, Helden,
Hajnika
és a többiek, hol vagytok
most? Miért nem ti serénykedtek Gizike
faránál?
A rajztanár
dühödten
rántotta meg a WC zsírkoszos
lehúzó
zsinegét, mintha csak az egész világot
akarta volna a csatornába küldeni. De amint
megcsapta
arcát a lezúduló víz
szele, egyszerre ismét megkönnyebbült,
mintha a
víz magával ragadta volna
éktelen
felháborodását. Amilyen
megalázottnak
érezte magát az imént, most hirtelen
ugyanolyan erővel áradt el benne valamilyen
megmagyarázhatatlan könnyűség,
mintha magasan a világ felett, az Alpok
széljárta
csúcsain járt volna.
–
Végül is –
tűnődött
magában a férfi egy szarpacát
bámulva
–, százszor inkább vagyok e mellett a
szerencsétlen nő mellett, mint a cinkosan
összemosolygó kolléganők
fülledt
társaságában. Ha jobban belegondolok,
egész
életemen át mindig ilyen lehetetlen
helyetekbe sikerült lavírozni magamat,
mégis
valahogy ezek voltak azok a
pillanatok az életemben, amikor embernek éreztem
magam.
Már esteledett,
mikor Péter
haza indult. Az utcai lámpák hideg
fényében
olyan értelmetlennek és
kiüresedettnek érezte magát a
férfi, mint egy
kirabolt kripta.
Egy hónappal a
látogatás
után üzenet érkezett az
iskolatitkárságra. A távirat
rövid volt
és
tárgyilagos. Safranek Gizella
életének 59.
évében szívroham
következtében
váratlan hirtelenséggel elhunyt.
A baleset előtt
két héttel
a pipacsos fejkendőjű szomszédasszonyt
vakbélgyulladással váratlanul
kórházba
szállították. Míg oda volt,
az asszony
fiára bízta Gizella
ellátását, aki
viszont teljesen megfeledkezett vállalt
feladatáról. Az orosztanárnő
fölött
lakó szomszéd
kérésére a
tűzoltóság feltörte a lakás
ajtaját,
mert a hullaszag
már elviselhetetlenné vált a
környező
lakásokban.
|
29.
Scriptorium
Ahogy
átértem a
Teknősbe, úgy akadtam fenn a hasamat
átdöfő
fájdalmon, mint botanikus tűjén a
rovar. A hirtelen rám törő
fájdalomtól
elakadt a lélegzetem. Öklöm hasamba
fúrva, előregörnyedve meredtem a padlóra.
Nem akartam, hogy
így
lássanak a többiek, ezért egy oszlop
mögé rejtőztem. Az Analitikum Maximumból
kizúduló diákok
lármázva
tódultak el mellettem. Áporodott
verítékszagcsíkot
húztak maguk után, melybe a frissen
öntött
műanyagtárgyak szaga vegyült.
Hátam
az oszlopnak vetve a földre csúsztam.
Jólesett a
márvány hűvöse. Kissé mintha
alábbhagyott volna a szúrás is.
Körbenéztem:
a folyosó
teljesen elnéptelenedett.
El kell mennem Van
Gőghöz, most azonnal, az ő
szájából aka-rom
hallani, hogy mindaz, amit látok és
hallok csak a képzeletem játéka
és
Heldennek tényleg igaza volt. Senki más
ítéletében nem bízom meg,
de az
övébe belenyugodnék, még ha
kiábrándító is
lenne.
A
márványoszlopnak
támaszkodva felálltam és a
rajzkuckó
fe-lé indultam. Lassan, óvatosan mentem,
kitapasztaltam ugyanis, ha aprókat lépek, nem
markol
akkorát hasamba a
tizenkétujjú. Negyed órába
is
beletelhetett, mire a kuckóhoz értem. A rajzterem
ajtajának dőltem, az ajtó könnyen
engedett a
nyomásnak.
A terem kihalt volt
és
néma. A tábláról
lelógó
tornakötél, aminek tekervényes
hurkait
másoltuk az
órán, a gúlák és
az
írásvetítő üvegszeme
élettelenül
meredt rám.
– Pont akkor nincs
itt,
amikor a legnagyobb szükségem lenne rá!
De nem voltam
hajlandó
tudomásul venni a tényt, hogy Van Gőg nincs benn,
és egy ámokfutó
megszállottságával mentem
tovább a
szertár felé. Átmentem a
széthagyott
rajzasztalok között és a
szertárba
léptem.
A
fáraók
sírkamrájának
csöndje borult rám. Most vettem csak
észre, mennyire
kiszívott belőlem minden
energiát Helden műelemzés
órája. Az
idegtől és a kimerültségtől remegett a
lábam. A faliszekrénynek dőlve a földre
csúsztam. Ha a padló és a
szekrény nem
fog közre, víztócsaként
folyok szét a
földön.
Nem siettem
sehová.
Megvárom a tanárukat, míg vissza nem
ér,
biztos csak a tanáriba ment fel
valamiért, mert a táskája
és a
kabátja még a fogason lógott.
Merengésemnek
ekkor különös, semmihez se
hasonlítható
érzés vetett véget. Mintha valaki
porszívóval akart volna
kiszívni a
szertárból, süllyedni kezdtem
hátrafelé. A
szekrényajtó és a padló
szétnyílt mögöttem
és csúszni
kezdtem lefelé.
Megfordulva vettem
észre, hogy
érzékcsalódás
áldozata lettem: csak az ajtó
nyílt ki
mögöttem,
aminek dőltem. Alig látható,
leheletvékony
koszcsík jelezte csupán a
szélén,
hogy van itt valami.
Szívdobogva
toltam be az
ajtót. Annyira felcsigázott a fordulat,
hogy a
fáradtság egy csapásra eltűnt a
testemből. Sötét folyosóra
léptem.
Percekbe telt, mire hozzászoktam a
homályhoz. A kövek úgy
lehelték rám
hidegüket, mint egy kriptában.
Néhány
lépéssel előttem derengő fény
szűrődött fel a
föld alól. Alig embernyi széles
csigalépcső vezetett lefelé. Tenyeremmel a falat
érintve elindultam a fény
irányába. Cipőm talpán át
éreztem, a
sok használat milyen mély
vályúkat
koptatott a lépcsőfokokba.
A lépcső
alján kőboltív
előtt találtam magam, mely fölött egy
latin szó
állt:
SCRIPTORIUM
Le kellett hajtanom a
fejemet, hogy be ne
verjem,
ahogy átléptem alatta.
Nagy terembe jutottam, ami
leginkább
egy középkori
oszlopcsarnokra emlékeztetett. A legyezőszerűen
szétnyíló boltozatot karcsú
flamingóláb-oszlopok tartották maguk
fölött, az oszlopfejeket pedig mindenféle
játékos figura díszítette.
Minden
apró faragványból
alkotójuk
zabolázatlan
életöröme sugárzott
rám. A
játszó ember szédült
pazarlásának ujjlenyomatai,
amerre csak néztem. Mennyire más szellem
sugárzott
ezekből a kövekből, mint
odafent az újanalítika ultramodern
taneszközeiből!
A termet átszelő
oszlopsor lábainál
írópultok sorakoztak
egymás mögött. Az asztalok lapja
a sok
használattól annyira kikopott, hogy a fa
erezete
tisztán rajzolódott ki rajta.
Félig kigöngyö-lített tekercsek
és
oklevelek hevertek rajtuk, mellettük
kihegyezett lúdtollak és marhaszarvban fekete
tinta volt.
– Itt
készülnek azok a
gyönyörű oklevelek! – tört fel
belőlem a
felismerés. – Ezt a helyet titkolta el
előlem Sújtólég!
A falak mentén
sziták,
prések és mozsarak sorakoztak egymás
mögött, a csarnok közepén pedig
egy
hatalmas, vaspántokkal ösz-szefogott
dézsa
állt, benne pépszerű fehér
kása
úszott.
Bizarr szag terjengett a
levegőben, melyben a legkellemesebb illatok a
legundorítóbb bűzzel keveredtek.
A régi tárgyakból
áradó
múltillat, a moha, a fenyő és a rügyek
fanyar illata
a
csont, és az állati
ürülék
öklendeztető szagával keveredett.
Egyenként
minden
visszataszító volt idelenn: a bűz, a hideg, a
kriptaszerű
csönd, mégis az a
láthatatlan valami, ami mindezt összefogta
és
harmonikus egységben tartotta, az
otthonosság érzetét keltette bennem,
mintha mindig
is ismertem volna ezt a
helyet és már régóta
lejártam volna
ide.
Ahogy
vizsgálódva
fordultam egy nagy szita felé, valaki megszólalt:
–
Lószar.
A szó
úgy zuhant a
csöndbe, mint kavics egy kiszáradt kútba.
A hang
irányába kaptam a
fejem, de senkit se láttam a csarnokban.
–
Lószar – mondta a hang
újra, mintha csak arról akart volna meggyőzni,
hogy
igenis jól hallottam, mit
mondott: szó sincs
hallucinációról.
Tényleg
lószarszag
terjengett a levegőben, de ki lószarozik itt?
Ebben a pillanatban
két
ólomüvegablak között, egy magas,
csontos,
gótikus alkatú férfit pillantottam
meg háttal, aki fél fordulatot téve
kis
üvegcséből bíborvörös
folyadékot
öntött
egy tégelybe.
–
Elsőosztályú
lótrágya
– mondta egy mesterszakács
elégedettségével, hogy
épp csak nem
cuppantott
hozzá a nyelvével.
–
Jöjjön csak közelebb,
megmutatom min dolgozok éppen! – mondta a
gótikus
arcú férfi, mintha már
régóta
ismernénk egymást.
– Ahhoz, hogy
spanyolzöldet kapjunk, lószart kell
használnunk
– és egy méretes fatuskót
emelt
fel a földről. – A tölgyfába
üreget
vésünk és vörösrezet
teszünk az
aljára.
Ilyeneket, mint ez itt – és egy óarany
színű
lemezre mutatott a polcon. – A
lemezt mézzel kenjük be, sót
hintünk rá
és egy léccel lefedjük. Aztán
a fatönk
sarkából lóhugyot
öntünk hozzá,
és a lukat betömjük, majd az
egészet
trágyával
fedjük be, és egy hónap múlva
kész a
rézen kicsapódott színanyag.
Ahogy a férfi
rám
nézett, jóízűen felnevetett.
– Látom
az arcán, hogy
kötözni való bolondnak tart! Erre csak azt
tudom
felelni, nézze meg a kész
színanyagot – és egy
fogóval a
trágyába nyúlva kihúzta a
rézlemezt.
Elakadt a
lélegzetem.
Ez volt hát az a
gyönyörű, semmihez se hasonlító
kékeszöld színárnyalat, amit
a barátom
oklevelén
láttam! Így készült
hát az a
derűzöld, ami leginkább az
óceánok
közepén tanyát
verő korallszigetek zöldjéhez
hasonlított!
A férfi
visszafordult
asztalához és a műhelyről mesélve
folytatta
munkáját.
Lényéből
ugyanaz a
letisztult derű sugárzott, mint a
spanyolzöldből, ami
a lószar alatt készült.
Hosszúkás arcának
szigorúságát
csibészes tekintete
ellensúlyozta, mely mindig
készen állt a tréfára.
Lenyűgözött az a nyugalom, ahogy a
munkáját
végezte:
ahogy egy tajtékkővel satírozott valamit a
papíron, vagy akár csak egy
vakarókésért nyúlt. Mintha
egy hatalmas,
láthatatlan tőke birtokában lett
volna, melynek kamataiból osztogatott.
A csigalépcső
felől
léptek zaja szűrődött le a műhelye.
– Oh,
elnézést –
kapott
homlokához a férfi és hatalmas
tenyerét felém nyújtotta
–, még
be sem
mutatkoztam: Albertus mester vagyok, a
másolóműhely
scriptuariusa. Én felelek a
műhelyben folyó munkák
minőségéért.
De ha nem lennének ilyen kitűnő segédeim
–
mutatott a lépcsőfordulóban megjelenő
diákokra
–, semmire se mennék.
–
Tamás, Krisztián
és
Csilla – mutatta be egymás után a
belépőket a mester, s a diákok
kezüket
felém
nyújtva szótlanul
írópultjukhoz mentek.
Tamást
és Krisztiánt
már
ismertem a kettes analitika csoportból, de sohase
mondták, hogy lejárnak ide.
Ahogy írópultjuk fölé
hajoltak és a
mécses lángja
megvilágította arcukat,
szemérmesen rejtőzködő boldogság
bujkált
tekintetükben. Mennyire mások voltak
ezek az arcok, mint Helden neonfényű
csibekeltetőjében!
–
Jöjjön, nézzünk
körbe!
– tette Albertus mester hatalmas tenyerét
a
vállamra.
A csarnok
közepén
megállt és körbemutatott.
– Ez volt az
ország
legnagyobb monostorának a scriptoriuma. 1096-ban
építették a barátok, de a
huszonnégy épületből mára
csak ez maradt. Ez
volt a nyugati műveltség keleti
végvára: ha ez a mécsvilág
kialudt, az
egész országban
sötétült be. Az
épület
többi részével
pusztító hordák,
árvizek vagy a tűzvész végzett, a
pusztulásból
csak ez a kis másolóműhely és a
könyvtár maradt meg épen.
Eszembe jutott, Rogerral
hányszor találgattuk az
óratoronyban, minek a
nyomai lehetnek azok a fura
négyzetek a mezőn, ahol a fű egy árnyalattal
halványabb zöld volt.
– Volt ez a
kolostor már
minden: kovácsműhely, ispotály és
apácazárda éppúgy, mint
jó
hírű nyilvánosház.
Albertus mester arca
hirtelen elkomorult.
– De ma is van
ellensége
a monostornak. Nem értem, mi hajtja ezt az embert,
hogy
olyan szenvedélyes
gyűlölettel el akarja pusztítani ezt a
parányi
scriptoriumot.
A scriptuarius tűnődve
nézett maga elé.
– Hány
keményfejű
Ardennek tört már a monostorra, és
mindegyik
ugyanazt akarta: a föld színéről
is elsöpörni az épületet.
Látja azt a
sérült boltívet a túloldalon?
–
mutatott
a férfi egy vasbeton gerendával
átütött boltívre. –
Ez is Ardennek műve.
De
amennyire törékenynek látszanak ezek a
kőcsipkék, annál
ellenállóbbak, ha
megtámadják őket. Csúnyán
felsültek a
légkalapácsok is, bár az
igazsághoz
hozzátartozik – mosolyodott el a mester
kölykösen –, hogy a dologba egy kicsit
azért én is besegítettem. Mikor a
munkás
ebédelni ment, a géphez surrantam, és
kétszer is lehúztam a
légkalapácsról
a szorítóbilincset. Azóta nem
próbálkoznak.
A scriptuarius egy
lefordított dézsára ült,
és az ujjaira
száradt enyvet kezdte el tépdesni.
– Mielőtt Ardennek
elődje ide engedett, vállalkozó voltam,
névjegykártyákat és
esküvői
meghívókat
nyomtattam. Gondoltam a vállalkozásomhoz
kibérlem
ezt a parlagon heverő pincét.
De amikor lejöttem ide és kezdtem helyet
csinálni a
nyomógépemnek, furcsa
tárgyakba botlottam. Furdalt a
kíváncsiság,
vajon azelőtt mi folyhatott
idelenn. A bibliotékában régi
könyvekre
bukkantam, és mivel nekem még
tanítottak görögöt és
latint az
iskolában, egyre szenvedélyesebben kezdtem
kibetűzni a régi írásokat,
teljesen
megfeledkezve voltaképpeni célomról.
Albertus mester
tekintete felcsillant:
– Úgy
éreztem magamat,
mint a régészek, akik egy várost
bontanak ki
kiskanállal a láva üszkéből.
De
akkor állt csak el a lélegzetem a
csodálkozástól, amikor kimentem
és egy
lapáttal elhánytam a földet az
épület elől, és a fény
rubinvörösen
tört a
műhelybe az ólomüveg- ablakokon át.
A scriptuarius egyszerre
jóízűen felnevetett.
– Tudja minek
nevezett
el Ardennek: kultúrcsövesnek! Azért van
humora a
gazfickónak! – és egy
könnycseppet törölt ki szeme
sarkából.
– Csak azért tűr meg még mindig
idelenn,
mert rájött, hogy a díszoklevelek
messziről
idecsábítják a szülőket, hogy
hozzánk
írassák be csemetéjüket.
Albertus mester egy
polchoz lépett és egy fekete tintával
teli
üvegcsét emelt le róla.
– Teljesen
önellátók
vagyunk, mindent a természetből veszünk. A
tintát az
erdőben gyűjtött tüskékből
és tövisekből nyerjük;
gyönyörű
éjfekete lesz, ha elkészül –
és a
fény felé
tartva átnézett az üvegen.
Csakugyan: a polcokon
mindenféle madártoll,
tojáshéj,
csigaház, szőlővenyige és
faháncsdarabka
hevert.
– Ahhoz, hogy a
színek
megkössenek a papíron, a gólya
úszóhólyagját
használjuk, a
bíbort pedig a
csigák nyálmirigyéből nyerjük
– azzal a
könyvespolchoz lépett és egy vastag
könyvet emelt le róla.
– A De diversis
artibus-ban az írnokok ezer éves tapasztalata
gyűlt
össze.
A scriptuarius
büszkén
kihúzta magát és elmosolyodott.
–
Képzelje, még egy kis
farmunk is van a Farkas-erdő végén. Minden nap
kijárok megetetni az állataimat,
és a méhesben
elücsörgök egy kicsit a
munka után.
Eszembe jutott, hogy
tényleg volt az erdő végén egy rozoga
faház, amiről Batmannel találgattuk,
miféle remete lakhat benne.
–
Hányszor jött már
le
hozzám Ardennek, hogy hagyjak fel a
rögeszmémmel!
Egyszer még ajánlatot is
tett: ha felhagyok a bolondériámmal, a
legmodernebb
nyomdaüzemet rendezi be
nekem, és a munkám csak az lesz, hogy a
gépből
kikerülő díszoklevelekre egy-egy
műhibát festek, hogy egyedinek hasson!
Albertus mester
felnevetett:
–
Elképzeltem magam,
ahogy a gép mellett állok és
rontoga-tom a
nyomtatványaimat! Amúgy jó fej ez az
Ardennek a maga módján, de sajnos csak a
magáén.
A scriptuarius a polchoz
lépett és egy vaskos disznóbőr
kódexet
emelt le róla.
– Nézze
meg ennek a
kódexnek a színeit: úgy ragyognak,
mintha ma
festették volna őket, pedig az
írnoknak ezer éve pora sincs. Olyanok ezek a
könyvek, mint a csillagok, melyek
évmilliókkal ezelőtt kihunytak, de még
mindig tart
felénk a fényük. Persze a
cethal egyre gyorsul alattunk, ezért mi is gyorsulunk, ez
érthető. De azért a
régiek tudását se vesse meg: festina
lente, azaz
siess lassan, ha már másképp
nem megy. Mi idelenn teljesen más szabályokat
követünk, mint Heldenék odafenn.
Ők azt mondják szedd szét, én azt
mondom tartsd
egyben, ami nekik dicsőség, az
nekünk szégyen, ami nekik szégyen, az
nekünk
dicsőség.
A scriptuarius
késének
hegyét egy kettéhajtott lap
közé dugta
és óvatosan vágni kezdte.
– Ezért
várom el minden
tanítványomtól, hogy az
egész
munkafolyamat a lelkében legyen. Itt mindenki
egyszerre illuminátor, miniátor és
könyvkötő, mint a középkorban. Ha
a maga
metszette tollat kezébe veszi, és a
tintába
mártja, tudni fogja milyen
különös
átalakuláson ment keresztül, mire
kioldódott
a tövisből, és a papírhoz
érintve
megjelenik maga előtt, mennyi szitán és szűrőn
áthaladva tisztult meg az anyag,
mire magához ért. Mindannyian egy nagy folyamat
részei vagyunk, mi is
folyamatosan változunk, ahogy a
másolás alatt
észrevétlenül alakulnak át
gondolataink néma párbeszédet
folytatva a
rég elhalt szerzőkkel.
A gótikus
férfi a
kettévágott papírt egy
világoskék
folyadékkal teli tálba mártotta
és
kése
végével megnyomkodta.
– Ha
választás elé
kerül, hogy egy verset
fénymásolóval vagy a
saját kezével másoljon le,
válassza
az utóbbit. Meg fogja látni, a
másolás
közben különös folyamat indul majd
el a
lelkében, olyasmi, amit az alkotó is
átélhetett, amikor művét
írta. Egy
pilla-natra a teremtés
piócájává
válunk és nem leszünk már
ugyanaz az ember,
aki a másolás előtt voltunk.
A falapot kiemelte a
világoskék folyadékból,
és
csöpögtetni kezdte a tál
fölött.
– Olyan
régi hagyomány
ez, hogy még kimondani is szégyellem. De
mit
fecsegek itt össze vissza? Ne
engedje, hogy annyit szónokoljak, mert még lukat
beszélek a hasába!
A luk szó
hallatán
eszembe jutott, hogy szinte teljesen eltűnt a gyomromból a
szúró fájdalom.
–
Láttam, milyen
sóvárogva nézte a többieket,
amikor
munkájukhoz kezdtek. Tudja mit, tegyünk
egy próbát, de előre figyelmeztetem,
meredek
kapható lesz! Heldentől sok
kiábrándult széplélek
tántorgott
már le hozzám, de amint a munka kezdett
áldozatot követelni, behúzott farokkal
somfordáltak vissza hozzá.
A polchoz lépett
és egy
ív papírt emelt le róla.
– Kezdetben maga
vonalazza elő a lapokat, amikre írunk. Régi
szokás
a scriptoriumban, hogy
mindenki lélekvezetőt választ
magának,
ráírja vonalzójára
és
ahányszor munkája
közben rápillant, eszébe
juttatja eredeti
célkitűzését.
Albertus mester egy
vonalzókkal teli poharat nyújtott
felém:
– Ezek a
régi
tanítványaimé voltak, olvassa el őket,
hátha segítenek ihletet
meríteni.
A kopott, tintafoltokkal
pöttyözött favonalzókon a
legkülönfélébb
lélekvezetők
álltak:
A jól
végzett munka
folyamatos imádság.
Tiéd a
föld, mások meg
élvezik a táj
szépségét.
Aki
örömmel
viseli el a
szenvedést, látja Isten arcát.
Személyiség
nélkül nincs
valódi szeretet.
Tested legyen olyan,
mint a kiszáradt fa, elméd mint a kihunyt
parázs.
Aki pontosabban
fogalmaz, az a mesterem.
A szenvedés az
a
vadállat, melynek hátán a
leggyorsabban jutsz el a
tökéletességig.
A
tökéletesség a
leghazugabb démon.
Így kezdtem el a
munkát
Albertus mester műhelyében. Igaza volt a mesternek, csak
kívülről látszott a
munka egyszerűnek. Amint hozzáfogtam, minden balul
sült el.
Az ujjaim sehogy se
akartak engedelmeskedni, mintha nem is hozzám tartoztak
volna.
Elég zűrös
tanítvány voltam: kétszer
döntöttem
rá a mester munkájára a
cinóberes
üveget,
egyszer meg egy kiálló
rézdrótba akadt be a
pulóverem, és az egész
faliszekrényt magammal rántottam.
Mégse neheztelt
rám
Albertus mester. Tudta honnan jövök, és
hogy a
billentyűzet nyomogatásához
szokott ujjaim mennyire elkorcsosultak,
képtelenné
válva a finom mozdulatokra.
Úgy éreztem magam, mintha hosszú
lábadozással épültem volna
fel egy
súlyos
betegségből. Egymás után kaptam vissza
érzékszerveim hihetetlen
gazdagságát:
tapintásom eddig csak a
legszélsőségesebb
és legdurvább ingereket tudta
megkülönböztetni
egymástól, most
már az átmenetet is
érzékelte, szemem pedig
a
színek finom árnyalatai között
is kezdett
kiigazodni. Újjászületésem
legmeglepőbb
tapasztalata mégis a másolás
titokzatos lelki
folyamata volt.
A
másolással töltött
hosszú délutánokon értettem
csak meg, hogy
az ellentétes gondolatokban való
türelmes alámerülés meny-nyire
frissítőleg hat gondolkodásunkra és
erősíti
karakterünket. Most értettem csak meg,
miért
másoltak a szerzetesek szívesen
olyan műveket is, melyeknek
érvelésével nem
értettek egyet. A másoló
munkája
közben szüntelen érvel és
lázasan
vitázik a szerzővel láthatatlan sorokat
írva
a margóra, miközben fokozatosan kitisztul előtte
saját véleménye. A szerző arca
rajzolódik ki a szövegből, amelyben
felfedezi
saját arcvonásait.
A
másolás csöndes
óráiban számtalan
ösvény nyílt
ki előttem, és zárult is be azonnal, ahogy a
mécses kanócát eloltottam. A
gondolatok
végtelen gazdagságú,
szerteágazó
ösvényrendszere nyílt meg előttem,
melyen annak
idején az alkotó is bolyongott
a sok lehet és talán között,
melyek
közül végül
kiválasztotta azt az
egyetlent,
melyen elindította olvasóját.
Azon a napon, amikor
világképemmel meghasonulva
letántorogtam
Heldentől Albertus mesterhez,
hazafelé menet valami egyszerre
villámfény
erejével világosodott meg előttem.
Sárgaréz lemeznek éreztem magam, amit
a mester egy
tölgyfatuskóba tesz,
lótrágyával takargat be
szép gondosan, hogy
a fejem búbja se látszik ki alóla,
hogy aztán egy tavaszi reggelen egy fogóval
kihúzzon a szarból, és
levakarja a
testemre kicsapódott spanyolzöldet.
|
|