Maklári Tamás:
A Teknõs és az álmodozók
regény

Tartalom
Idézetek
a könyvből
A szerzőről
A könyv
keletkezéséről
Kapcsolat

Idézetek a könyvből


Idővel gyomorfekélyem maradt egyetlen hű társam, aki jelezte, hány óra van odakinn, vasmacskaként kapaszkodva a valóság sziklatömbjei közé. Fizikumom egyre romlott, és az ördögi kör csak rontott a helyzeten. De ne hidd, hogy megbántam döntése­met. Egy fenét! Úgy fogtam fel a dolgot, hogy szervezetem ezúttal egyetlen gyomromba fúródó puskagolyóba sűrítve kapta meg egy életen át lebomló nemesfém-szükségletét.

Színlelt unalommal kinyitotta asztalán rongyos szöveggyűj­teményét, és mutatóujja tűéles karmát kieresztve egyetlen gyakor­lott mozdulattal metszette fel a vers hasát. A költemény tartalma úgy dőlt ki asztalára, mint a disznó bele.

A merev, kaszáló mozgású némettanárnő legfeltűnőbb ismertetőjegye tökéletesen elválasztott haja volt. Hajszálai olyan ellentmondást nem tűrő makulátlan egységet képeztek fejtetőjén, mintha nem is fésűvel, hanem egyetlen határozott ordítással választotta volna el reggeli toalettjét végezve.


– Ezt a szemetet meg hová tegyük? – kiáltott le a létra tetejéről az O-lábú férfi, de a választ már meg se várva hajította is a mély­be a vörös csillagot.

A hosszú évtizedek során izzó vörösből koszos rózsaszínűre fakult plexi-csillag darabjai sugárirányban szálltak szét az 5-ös terem padlóján. A meszelt falon egy koszcsillag jelent meg.

Ardennek mélyen szertartásos mozdulattal feje fölé emelte Karakózia évtizedekig tiltott címerét, és a szögre akasztotta. A szög immár két dolgot tartott: a címert és a koszcsillagot. A vadonatúj, csillogó műanyag-címert szürke angyalként ölelte át a koszcsillag.

– Hát ezt is megértük, Bélám – sóhajtott mélyet Ardennek és megtörölte szeme sarkát. – Ezt a mocskot meg kend át egy kis diszpivel, ne szégyenkezzünk miatta feleslegesen – szólt le Ar­dennek a létrát tartó könyvtárosnak.

A könyvtáros szórakozottan kiáltott fel az igazgatóhelyettes­nek:

– Ha egy kicsit jobban megkaparásznánk azt a szürke csillagot ott, még egy horogkereszt fordulna ki mögüle a falból.

Ahogy a könyvtáros helyeslést várva felnézett felettesére, már bánta is frivol megjegyzését.

Az igazgatóhelyettes tekintete egyszerre üvegesre vált vonásai megkeményedtek, majd lassan, ráérősen elindult lefelé a létrán.

– Hány éve is van még hátra a nyugdíjig, Bélám?

– Kettő. De miért?

– Hát csak azért, mert ha ebben a mi cudar, állástalan vilá­gunkban a maradék idejét nálunk szándékozik eltölteni, jól vésse az eszébe, hogy Karakóziában sohase volt fasizmus. Érti? Sohase volt és sohase lesz!

A könyvtáros döbbenten nézett fel a férfira.

– Karakóziának mindenáron vissza kell szereznie elveszett ön­bizalmát. Érti? Mindenáron! Ez nemzetérdek.

A könyvtáros olyan halkan, hogy maga se hallotta, motyogott valamit maga elé, mialatt egy felkunkorodó orrú, kitaposott félci­pő jelent meg az orra előtt.

A félcipő tűnődve állt meg egy létrafokon.

– Nem is tudnék nagyobb heroizmust elképzelni, Bélám, mint büszke tartással nézni át a múlt feledni való hívságai felett.

Miután a félcipő befejezte vallomását, folytatta útját lefelé.

– Ha a helyzet rendkívüli, a megoldás is az lesz. És hogy ja­vaslatom minden tekintetben makulátlanul tiszta maradjon, sza­bad választásra bocsátom. Demokrácia nélkül egy tapodtat se va­gyok hajlandó moccanni – és tekintete megalkuvást nem ismerve szegeződött a koszcsillag közepén lógó feszületre.

Végül is ha Krisztus urunk olyan emberre bízta a mennyország kulcsait, akiről tudta, hogy háromszor le fogja tagadni, egy ilyen apróságért miért menesz-szem rögtön Ardenneket?


Ezúttal úgy döntöttem, a legmeredekebb kaptatónak vágok neki és Van Gőg lakása felé indultam. Megjelenésem nagy megle­petést keltett családja körében. Nem sokan lehettek, akik eddig rányitották az ajtót. Nem volt jó tanár, ezt ő is tudta magáról. De Van Gőg nem tanár volt, hanem mester. Persze ki nem állhatta ezt a szót, mert szerinte a földrengés után minden sarlatán így szólít­tatta magát.

Azokat az útjelző karókat, amiket a tanárok leszúrtak körém, finoman kihúzatta velem, és megmutatta, hogy néz ki a táj nélkü­lük. Csuda más lett így a világ! De ezt csak azoknak mutatta meg, akik képesek voltak átlépni önérzetükön, mert nem kerülgette a hiúságunkat, és kíméletlenül szemünkbe mondta véleményét ró­lunk vagy a munkánkról.

Óráin inkább káosz uralkodott, mint munka. Nem értett a tömegoktatáshoz, csak a személyt tudta megszólítani.

Katalin zavarodottan pillantott egyik titkárról a másikra.

– Fiúk, én tök hülye vagyok az iskolapolitikához, ebben ti sok­kal okosabbak vagytok nálam, de azt biztosan tudom, hogy a Sze­mölcsösök teljesen ártalmatlanok.

– Még hogy ártalmatlanok?! – csattant fel Lajos ingerülten. – Ők az ellenségeink!

El-len-sé-ge-ink? – ismételte Kati lassan, tagoltan ejtve ki a szót, mintha csak egy új nyelv kifejezését magolta vol­na.

– Ha nem tudtad volna, a párbeszéd bármely formája árulás­nak minősül! Ellenségeink még a gyengeség jelének vélnék!

– De hát kik az ellenségeink?

– A kommunisták!

Katalin ajka lefittyedt az ámulattól.

– Azok meg kicsodák?

– Akik nem tartanak velünk!

– Mindenki?

– Mindenki, kivétel nélkül! És bármiféle közeledés vagy gesz­tus árulásnak minősül! Áruló lettél, úgyhogy húzz a búsba!

– Semmi baj az idegeimmel! És nem megyek sehová, míg ilyen tűrhetetlen állapotok uralkodnak idebenn!

– Tűrhetetlen állapotok? – kerekedett ki Teréz szeme, és a férfihoz hajolva suttogni kezdett.

– Nincs itt semmiféle zsarnokság! Mindenki azt mond, amit csak akar!

– Hát erről beszélek!

– Miről?

– Hogy most is suttogott! És aki suttog, az fél.

A hit egy olyan metrófogantyú, amiben biztonságosan meg­kapaszkodhatsz, egyetlen hiányossága van csak: hogy nem tarto­zik hozzá metrószerelvény.

A cinikus közönyükre építünk és ez a talaj bazaltnál ke­ményebb a lábunk alatt.

Csak addig megyek, amíg engednek. Vessenek magukra, ha idáig engedtek.

Egy emberpár ősidőkkel ezelőtt elkövetett egy bűnt, amiért most engem bélyegeznek eredendőn bűnösnek, egy ártatlan em­bert pedig az én bűneimért kínoztak halálra kétezer éve egy ke­reszten. Ne haragudj, de ez egyikőnkkel sem igazságos. Ebben az abszurd kétfelvonásosban senki se a saját bűnéért lakol. Elegem van az evilági koncepciós perekből is, nem kellenek a túlvilágiak.

– Te tisztára becsavarodtál! – borzolta meg Szitakötő könnye­dén Csaba haját. – Képes lennél ellenségeid bukásán szomorkod­ni ahelyett, hogy örülnél neki?

Csaba indulatosan Szitakötő felé kapta fejét.

– Ők nem az ellenségeim! Attól, hogy másképp látják a vilá­got, még tisztelhetem az erőfeszítésüket! Miért ne szurkolhatnék olyan emberek ügyének, akiknek más a világképük, mint az enyém? Ők is ugyanazt a hegyet másszák meg, csak a másik ol­dalról!

– De Karesz megvet téged a humanista eszközeiddel együtt!

– Ez az ő dolga.

Mikor a rajzszakköröseit a WC-csészék elé állította, hogy jövő-víziót fessenek, kiálltam magáért; mikor az építőtábor fölötti Tiéd az iskola, magadnak építed feliratot Tiéd a Führer, magad­nak választottad-ra pingálta át, megint csak maga mellé álltam, de amit most művelt, az túlmegy minden határon.

Értsék meg, a demokrácia nem késztermék, amit elég felme­legíteni. Ha minden egyes jogért nem küzdünk meg foggal-kö­römmel, ezt helyettünk senki se fogja elvégezni.

A demokrácia egy labirintus, amit a ben­nünk élő vadállat köré emeltünk, hogy elfáradjon benne a dög, mire elérne hozzánk. Ha hagyjuk lerombolni ezeket a falakat...

Van egy lelkigyakorlatom, amit pappá szentelésem óta gya­korlok – engedte el reverendája utolsó gombját a lelkész. – Ha valakiről a távollétében rosszat mondok, rögtön hozzáfűzök ma­gamról is valami elmarasztalót ugyanabban a nagyságrendben.

Két láthatatlan gyűrű fogta körül őket azon az éjen: a szögesdrót és a kitűzött jázminok illata.

Az öncsalás közérdekké vált.

Bocsánatot szeretnék kérni tőletek, hogy az éveken át tartó gyűlöletszításommal szabályos lelki nyomorékká tettelek benneteket

III.

Az elvetélt csillagász

A boltíves tető úgy borult az iskola falaira, mint teknősre a páncélja, ezért is kapta a diákoktól a Teknős becenevet. A tör­ténelem senkiföldjére sodort őskövület, melyet az idő se lenyelni, se kiköpni nem tudott, özönvíz előtti óriásteknősként poroszkált a mező peremén. Páncélját tizenkét robusztus vörösmárvány-oszlop tartotta maga fölött, nyugati oldalán pedig egy facér tornyocska ágaskodott az ég felé. A magányos fosszíliáról az a szóbeszéd járta a környéken, hogy még nem veszett ki belőle teljesen az élet, s éjszakánként lép egyet, hisz mi mással lehetett volna ma­gyarázni a tényt, hogy az iskola és az erdő közti keskeny sáv évről évre egyre csökkent.

A Teknős keleti oldalát láthatárba vesző mező szegélyezte, melyet csak a távoli kisváros első házainak egérfog-sziluettje sza­kított meg. A Duna évmilliárdokkal ezelőtt ezen a helyen kanyar­gott, hogy dús hordalékát lerakva ugyanaz az erő, mely idehozta, nyugat felé terelje.

A mező síkjából itt és ott lágy ívű földbuckák emelkedtek ki, egy megrázott lepedő örökre megdermedt hullámai. A jelleg­zetesebb formájú domboknak nevet adtak a diákok: az iskola kapujától kőhajításnyira lévő dombocska például amiatt a néhány nyírfa miatt kapta a Szemölcs becenevet, melyek kozmikus mé­retű szőrszálakként meredtek ki ragyás felszínéből.

Volt egy másik dombocska is az iskola környékén, mely szokatlan gondolatokat ébresztett az arra járókban. A kis druida-domb szabad szemmel alig érzékelhető lágy ívben emelkedett ki a mező síkjából, s erotikus sugárzásával mintha a kora tavasz bi­zsergető lüktetése áradt volna belőle. A szemtanúk egybehangzó állítása szerint a domb úgy nézett ki, mint egy vágyaktól feszülő kamaszlány melle, ezért is kapta a diákoktól a Szűzlány melle becenevet, és a fiúk szívesen ücsörögtek rajta délutáni sziesztá­jukon.

Amilyen magányosan állt a Teknős az erdő peremén, a mező túloldalán éppoly heroikus büszkeséggel ostromolta az eget a Szent Johanna kápolna hófehér tornya. A kápolna szomszédságá­ban álló parókia kertjében néhány álmos akácfa és egy százéves eperfa vetett árnyékot az atya akkurátusan gondozott virág­ágyásaira. Jákob atya, a zsebkatedrális plébánosa ahányszor csak meghallotta a Szűzlány melle elnevezést, fejét energikusan rázva az unipectoris, azaz egymellű kifejezést ajánlotta tanítványainak, a latin nyelv ünnepélyes hangzásába csomagolva a veszélyes tartalmat.

A mezőt egy murvasétány szelte át kanyarogva, egyik oldalát japán akácok, másikat pedig hársfák szegélyezték az elágazásig, ahol egyik szára a kápolna, másik meg a város felé kanyarodott.

Azon az emlékezetes napon, mikor Hegyvölgyjáró tanárával átvágott az erdőn, múltja minden apró részletével együtt megnyílt előtte, s a nyárfapillék fehérje az évnyitóra igyekvő diáklányok hófehér blúzát juttatta eszébe.

Az ég csillogó, frissen mosott nefelejcskék porcelánbiliként borult az ünneplőkre. A felfordult éjjeliedény alatt büszke szülők, gátlásaikkal küzdő kamaszfiúk és -lányok tartottak fecserészve az iskola felé. Előző nap nagy vihar tombolt a mezőn. A mélyen meghajló hársfalevelek csúcsán minden vízcseppben egy nap ragyogott. A makulátlanul tiszta égen egyetlen bárányfelhőnyi zo­mánclepattogzás se éktelenkedett. Az ünnepélyre igyekvők a sétányon terebélyesedő tócsákat szökdécselve ugrálták át, néha még a mező nedves füvére is betérve. A tócsák mélyén ázó hársfaszirmok színét teljesen kioldotta az esővíz, s reggelre kris­tályos nyugalmú jáspissárga szigetekben ülepedett le az alján. Hegyvölgyjárót egyszerre kellemes érzés fogta el. Az ég éppoly egységes kékkel ragyogott fölötte, mint a lába alatt terpeszkedő vizeletsárga tócsák. A színek tökéletessége lenyűgözte a fiút, s mindez azzal a lassan gyűrűző kellemes előérzettel társult, hogy nincs már messze a nap, hogy találkozhat a kódexlap készítőjével.

Nem sok híja volt azonban, hogy szeptemberben a tanítás meg se kezdődik az iskolában. Az épület nagyszabású felújítása épphogy csak befejeződött a tanévnyitóra. A IX. században épült óriásmonostor anyaépülete számtalan átalakításon esett már át aszerint, hogy épp kinek adott otthont. Az évszázadok során volt már ispotály, kovácsműhely és rablótanya éppúgy, mint apácazár­da vagy jó hírnévnek örvendő nyilvánosház. A valaha harmincegy kisebb épületből álló óriásmonostor egyre csak zsugorodott és zsugorodott a tűzvészek, rablótámadások és háborúk követ­keztében, de főépületében sohase szűnt meg teljesen az élet. Történetünk idején épp egy kísérleti gimnáziumnak adott otthont.

Eme legutóbbi nagyszabású átépítés a haladó tudományos szellemet volt hivatva kifejezni. A monostor öreg falait talapzatig visszabontották, és a játékos boltíveket egzakt szögekre és sí­kokra cserélték fel. A frivolan kacér csúcsíves ablakok helyén szögletes nyílászárók jelentek meg, az oszlopfejek és frízek pedig fehérre meszelt falaknak adták át helyüket. Az építkezéssel megbízott főépítésznek komoly fejtörést okozott, miként mentse át a régi épület harmóniát sugárzó szellemét a barbár megrendelő orra előtt. A számtalan trükk és csel azonban lesújtó kompro­misszumba torkollt: a csipkés boltívek és intim részletek végül az épületre boruló egyetlen morózus óriásteknőben olvadtak össze.

Az átépítés legbuzgóbb híve, akitől a modernizálás alapötlete is származott, Ardennek Demeter volt. Az igazgatóhelyettes év­tizedeken át a Karakóz Kommunista Párt legfelsőbb politikai köreiben mozgott, és bár keményvonalassága miatt idővel saját pártjában is kegyvesztetté vált, még igazgatóhelyettesi pozícióba csúszva is jelentős politikai összeköttetésekkel rendelkezett ah­hoz, hogy akaratát ráerőltesse a hatóságokra, és megvalósítsa őrült terveit.

Az igazgatóhelyettes olyan megszállott eszelősséggel esett a monostor öreg falainak, hogy gyűlölete már-már transzcendens térfogatba emelkedett.

De ezúttal neki sem volt könnyű dolga. Wilhelmer Károly, az építés vezetője titkos szövetséget kötött a főépítésszel Ardennek háta mögött és ahol lehetett, kész helyzet elé állították az arrogáns törtetőt. Falakat, oszlopokat és ablakokat emeltek oda, ahol azok­nak a tervrajzon nyomuk sem volt. Ardennek tombolt a dühtől, de már semmit se tehetett ellene.

Nem volt ez másként a keleti fal lebontásakor sem.

A mező pázsitját buldózerek és földmunkagépek lánctalpai szabdalták fel. A szétvert épület romjai mellett kettős kötésbe tornyozott cementeszsákok és homokdűnék hevertek aranykori nyugalomban. Az építésvezető könyökével az állványzat alumíni­umkorlátjára támaszkodott, s mélyet szippantott cigarettájából. Lassan, megfontoltan eresztette ki szájából a füstöt, s élvezte, ahogy minden porcikáját lassanként átjárja a délutáni szieszta földöntúli nyugalma. Fülében még mindig vadul zúgtak a kompresszorok, s teljes szellemi önkívületben bambult cigarettája parazsára, mikor retinája egyszerre összeszűkült.

A felszálló füstfodorban izgő-mozgó mákszemet pillantott meg, mely hirtelen lepattant a horizontról.

– Hogy ez az alak sohase adja fel! – sóhajtott mélyet a férfi, és pöccintett egyet cigarettáján.

A mákszemből csakhamar dübörgő léptű, dinamikus járású alak bontakozott ki. A férfi vadul lobogó khakiszínű köpenyt viselt, mely minden lépténél dugattyúszerűen mozgó tömzsi láb­szárának csapódott. Az építésvezetőnek úgy tűnt, a közeledő férfinek olyan extrém O-lábai vannak, mintha üveglovon ülne, vadul sarkantyúzva meg az agyonhajszolt gebét. A lobogó köpe­nyű férfi nyílegyenesen vágott át a mezőn, észre se véve a sétány kacskaringós vonalát.

Az építésvezető előtt lassan kezdtek kibontakozni az igazga­tóhelyettes jól ismert arcvonásai. Vastag nyakán nyers zúzott kőre emlékeztető kocka-forma koponya ült, melyre vastag, elnyűhetet­len bőrréteg feszült. Az építésvezetőt azokra a régi disznóbőrkö­tésű könyvekre emlékeztette Ardennek feje, melyeken a fafedélre feszített bőr a sok használat következtében a hajlatokban halvány vajszínűre kopott, de még mindig jól bírta az évszázados strapát.

Az építésvezető odvába rejtőzött vadként figyelte a közeledő férfit, s a lecsapás pillanatára várt.

– Héééééló! – csattant Ardennek hangja a délutáni csöndbe akkorát durranva, mintha egy lécet törtek volna ketté.

Az építésvezető gyomra összerándult.

– Mit képzel, mi ez?! – lobogtatott meg feje felett az üveg­lovas egy papírköteget. – Ilyen jelentést én nem fogadok el!! Egyetlen vasat se vagyok hajlandó felhajtani magának, ha minden követ el nem távolít ebből a mocskos kuplerájból! Én nem öszvért akarok, hanem egy lovat! Ha azt hiszi, packázhat velem, hát akkor téved! Magának fogalma sincs, ki vagyok én és milyen kapcsolataim vannak odafönn! – és Ardennek tömpe ujjával az ég felé bökött, bár ez esetben nem az égiekre gondolt.

A korlátra támaszkodó férfit egyszerre végtelen békesség töltötte el, és megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Milyen szerencse, hogy még időben felhúztam azt a létrát, most itt fröcskölné nekem a nyálát a pofámba.

Az építésvezető egyetlen dologban nem volt hajlandó alkut kötni Ardennekkel, és ez a monostor pincéjének szanálása volt. Ehhez a helyiséghez egy ujjal se volt hajlandó hozzányúlni, bár elhatározásában egy különös esemény is közrejátszott. Mikor munkásainak utasítást adott, hogy a pince egyik boltívét áttörve helyet csináljanak egy vasbeton tartógerendának, a túlnyomás a légkalapács kompresszoráról egymás után háromszor is leverte a szorítóbilincset. Az építésvezető ezt baljós jelnek vélte és azonnal leállíttatta a további bontást. Még aznap este zsalukat állíttatott a pince falaihoz és gyors kötésű cementtel egy éjszaka leforgása alatt felhúzta rájuk az új falakat. Ardennek toporzékolt dühében, de már semmit se tehetett ellene: a beton meghúzott.

A csillagásznak indult, de a pályaválasztás sűrűjében az építő­iparban kikötött építésvezető figyelmét azonban e pillanatban egészen más jellegű gondolatok kötötték le, mint amit az alant álló férfi ordibált fel neki.

Az állványzat lassú, ritmikus mozgásba kezdett talpa alatt. Az építésvezető a nyílt tengerre kihajózó kapitány átszellemült tekin­tetével fürkészte a horizontot az egyre gyorsabb ütemben ringó állványzat korlátjára támaszkodva és adta át magát kedvenc gondolatának.

– Míg a Föld százezer kilométerrel száguld velünk az űrben a Nap körül, mi mit sem érzünk ebből az eszelős sebességből. Beverem a pofád, ha lejössz onnan te rohadék! Istenem, mily parányi porszem is az ember minden lázas buzgalmával együtt! Gyere le onnan te pöcs, mert bizisten kiheréllek! Ha a Föld csak egy kicsit is letérve pályájáról a Nap mellé sodródna, a hétnyol­cadát kitevő óceánok egyetlen sercenéssel illannának el az űrben. Ezért még bíróság elé állíttatlak, te bárgyú képű! És azok a szédítő távolságok! Csak kerülj a kezem közé, te piszok! Ha az emberiség összes atombombájával hajtanánk meg egy rakéta hajtóművét, még így is százhúsz évünkbe telne, mire az első csillagot elérnénk vele. Hát ez nem igaz, még van pofája a képembe hamuzni a mocsoknak! Milyen szívszorítóan tragikus ez a planetáris magány, nem? Jössz le onnan, te bamba pofájú! A napsugarak egy ezreléke megfelel az emberiség teljes energiafel­használásának, és ez a pazarlás már vagy 5 milliárd éve tart! Mássz le onnan te naplopó, mert kitépem a mogyoróid és a kezedbe nyomom! És a mi Napunk csak egy közepes csillag: az O típusú csillagok ötszázezer Nap hőjét sugározzák a semmibe. Esküszöm szíjat hasítok a hátadból, ha egyszer lerángattalak onnan! Van ebben a törékenységben valamilyen tragikus nagyság, még az ilyen seggdugasz zseb-Don Quijoték esetében is, mint amelyik itt óbégat a lábam alatt. Beleverem a pofád a légkala­pácsba, ha egyszer lecibáltalak onnan, te rohadék! Az ember, mint az univerzum lázadó porszeme – hm, ez jól hangzik, ezt a kifejezést megtartom magamnak. Lehet, hogy nem is csilla­gásznak, hanem költőnek kellett volna mennem? Addig rúúúgom ezt a rohadt állványt, míg szét nem esik, és ha lezuhantál, megetetem veled a jelentésedet! Lehet, hogy Isten is ilyen jelentéktelen seggdugaszoknak lát minket az univerzum korlátjára támaszkodva? Te jóságos ég, hogy bámulhat valaki ilyen imbecillis, bárgyú pofával a világba?! Milyen szerencse, hogy még időben felhúztam azt a létrát. Lehet, hogy mégiscsak van gondviselés?

IX.

Látogatás

Az altábornagy halála óta Gizi néni teljesen megváltozott. Higanyszerű mozgása lelassult, arcbőre megereszkedett, csillogó tekintete pedig egyik napról a másikra bemattult. Egyre többször törtek rá rosszullétek, jelentett beteget, vagy vesztette el eszméle­tét az óráján. Számtalan vizsgálat után az orvosok semmilyen szervi elváltozásra utaló betegséget nem tudtak diagnosztizálni nála, mintha csak egy üvegtestű élősködő szívta volna el élete­rejét.

A gyanús betegség óta Gizellát kerülni kezdték kollégái. A tanári érzelmi karanténjába került, melynek villanypásztorait min­denki tisztes távolságban elkerülte. Az orosztanárnő kezdetben csak napokra maradt ki, majd hetekre is eltűnt az iskolából. Ez alkalommal azonban feltűnően hosszúra nyúlt távolmaradása. A tanárnő másfél hónapja nem adott életjelt magáról és még az iskolatitkárságon sem tudtak vagy akartak mondani róla semmi pontosat.

Navradik Péter hosszas kérdezősködés és egy álmatlanul töl­tött éjszaka után úgy döntött, Heldenhez, az orosztanárnő ex-barátnőjéhez fordul segítségért, hogy elkérje tőle lakáscímét.

– Micsoda, te ezt akarod meglátogatni? – nézett Helden kike­rekedett szemmel Péterre.

A rajztanár zavarba jött, és hogy beszélgetésüket ne hallják a tanáriban ülő kollégák Helden felé hajolt.

A nő arcára magabiztos mosolyt csalt a férfi zavarodottsága, és felerősítette a hangját.

– Ha jól hallottam, te ehhez akarsz menni? – és cinkos mo­sollyal kolléganőire pillantott.

A tanárnők a beavatottak mindentudó mosolyával viszonozták Helden gesztusát.

A rajztanáron villámszerűen suhant át egy kérdés. Miért van az, hogy ha a tanárnők csoportban vannak, szeretnek cinkosan összenézni? Azért, mert nem merik vállalni véleményüket, vagy mert nincs nekik?

Péter zavarba jött illetlen feltételezésén és sietve hozzátette:

– Csak azért gondoltam, hogy tudod a címét, mert te voltál a legjobb barátnője … márhogy a földrengésig.

A némettanárnő mereven figyelte a férfit, és egy durva rán­tással papírlapot tépett le az asztalán álló jegyzettömbről anélkül, hogy odanézett volna. Sebesen a cetlire írt valamit, mutató és középső ujja közé illesztette a lapot és mintha egy súlyosan fer­tőző betegnek adná át, átnyújtotta Péternek.

– No hát ha csak ez kell, tessék, használja egészséggel!

A rajztanár zavarodottan húzta ki az összeragadt ujjú nő ke­zéből a papírcetlit és a lapot olvasva elhagyta a tanárit.

A kolléganők megbotránkozva néztek össze.

A rajztanár órákig bolyongott a külváros utcáin, mire rátalált a keresett címre. Címek azonosítása, zárak kinyitása vagy akárcsak egy nyakkendő megkötése mindig komoly nehézségek elé állítot­ta.

Végül egy keskeny, pinceszagú mellékutcában találta magát. Megállt a bűzölgő kukákkal körbebástyázott kapualjban és pró­bálta kisilabizálni a kapucsöngőn a feliratot. A hevenyészve rög­zített papírfecnin már csak egy névcsonk volt olvasható, amit a rácsöpögő esővíz meghagyott. Némi hezitálás után betolta maga előtt a vastag tölgyfakaput. A félhomályos lépcsőházban nehéz dohszag dőlt az arcába. A falat tapogatva elindult a folyosón. A falakból úgy sugárzott arcába a hideg, mintha egy kriptába tévedt volna.

A valaha jobb időket látott bérház mennyezetén repdeső á­morok és puttók elmosódott részletei néztek le rá, a filigrán kovácsoltvas korlát pedig még elhanyagoltságában is sugárzott valamilyen kacér bájt a régmúlt időkre emlékeztetve a rajztanárt. A vályúsra kopott márvány lépcsőfokokon felfelé kapaszkodó férfi úgy érezte, egy rég kihalt nép piramisára mászik most fel, hogy elvégezze áldozati rítusát.

Felért a második emeletre, körbesétált a folyosón és megállt egy üvegajtó előtt. A csengő körül sejtelmes holdvilágként fosz­foreszkált a kosz, mire a férfi leengedte ingujját és azzal nyomta meg a gombot.

A csöngetést hosszú szünet követte.

Újra megnyomta a gombot, de semmi se mozdult.

Különös, gondolta magában: mindig olyan csinos ruhákban járt be dolgozni és egy ilyen házban lakott? De miért beszélek róla múlt időben?

A férfi merengését kattanás szakította félbe.

A szomszéd lakás ajtaja résnyire nyílt és egy pipacsos fej­kendős öregasszony dugta ki fejét.

– Kit tetszik keresni?

– Jó napot kívánok! Kolléganőmet, Safranek Gizellát jöttem meglátogatni, de semmi életjelet nem láttam odabenn. Itt lakik még egyáltalán?

– Jöjjön – lépett ki az ajtórésből az öregasszony, és egy kulcs­csomót húzott ki zsebéből.

A férfi mellett elhaladva maga elé motyogta:

– Szegény Gizikémhez egy hónapja betörtek. De nem csoda, mindig nyitva hagyta az ajtaját. Engem kért meg, zárjam rá, és csak akkor nyissam ki, ha jön valaki hozzá. Két hete maga az első, aki erre jár. Szegény Gizikém. Alig tud kivánszorogni az ajtóhoz. A fiam vásárol be neki is.

Az öregasszony kinyitotta az ajtót, és szuszogva eltűnt a férfi háta mögött.

Ahogy Péter a konyhába lépett, falként dőlt rá az áporodott verítékszag. A zsebkendőnyi méretű konyha vörösre festett beton padlóját ujjnyi vastag repedés szelte ketté, s elvékonyodó cikk-cakkban tűnt el az ebédlőasztal alatt. A zöld-fehér kockás viaszos­vászon terítővel letakart asztalon mosatlan edények hevertek szer­teszét, melyeket legyek hada dongott körül. A rajztanárnak mégis az volt az érzése, ebben a konyhában egykor puritán rend ural­kodhatott, mielőtt a ház asszonya ágynak dőlt volna.

– Jöjjön csak Péter, már vártam – hallatszott ki egy erőtlen női hang a szomszéd szobából.

A férfi csodálkozva fordult a hang irányába. Nem értette, kol­léganője honnan tudta, hogy ő jár a konyhájában és nem más.

Az orosztanárnő mintha kitalálta volna gondolatát, moso­lyog­va hozzáfűzte:

– Tudtam, hogy maga lesz az, aki eljön hozzám. Persze a füg­gönyön átszűrődő sziluettje is segített azért egy kicsit a dologban – mosolyodott el a nő kópésan.

A férfi érdeklődve nézett körbe a kis, homályos szobában. Az orosztanárnő felpárnázva feküdt ágyában, csontos kezei pedig mozdulatlanul pihentek a paplanon. A rajztanár tekintete a vadak ösztönével futott végig a szoba kissé kopott, de nem igénytelen bútorain, míg meg nem állapodott a könyvespolcnál. A férfi számára a könyvek voltak a legmegbízhatóbb forrás egy ember karakterének meghatározására. Mutasd meg, kit tartasz a polco­don, és megmondom, ki vagy valójában, hangoztatta számtalan­szor tanítványai előtt. Legnagyobb meglepetésére azonban nem a várt szerzőket találta a könyvespolcon. Nem Marx, Engels, vagy Lenin művei álltak ott díszkötésben, hanem Tolsztoj, Turgenyev és Puskin cirill betűs kötetei néztek le rá. Csupán egy, a nő fölött lógó kifakult fotográfia tanúskodott arról, hogy hithű kommunista lakásán tartózkodik. A képen három katona ölelte át egymást nevetve.

– A férjem a spanyol polgárháborúban harcolt a kommunisták oldalán – mutatott maga fölé Gizella, amint észrevette, hogy Péter a képet nézi.

– Nagyon szerettük egymást, de valami történhetett vele oda­kinn. Sose árulta el, mi volt az. Sokat vitatkoztunk miután haza­tért. Idővel aztán teljesen elhidegült a Párttól, és hatvannyolcban Nyugat-Németországba disszidált. Egyszer küldött is onnan egy képeslapot, itt van a polcomon. Nagyon fájt a hiánya, de én min­dvégig hű maradtam az Ügyünkhöz.

Gizella zavarodottan homlokához kapott.

– Jaj, ne haragudjon Péter, még hellyel sem kínáltam meg! Vegye le kérem azokat a ruhákat arról a székről és tegye az ágyamra – bökött csontos ujjával egy viaszosvászonnal letakart sámlira.

A rajztanár a nő ágya mellé húzta a széket, leült rá, és nézte, ahogy a pipacsos fejkendőjű öregasszony egy felgöngyölt sző­nyeggel kezében elhalad a függöny mögött.

Csönd ereszkedett a szobára.

A nő tétován gyűrögette mutató- és hüvelykujja között lepe­dőjét, majd hirtelen tébolyult fény villant szemében.

– Péter, én az Ügyünkért még a szüleimet is megtagadtam. Igen, még őket is. Mindent és mindenkit! És akkor most jönnek ezek az emberek és azt mondják, hogy mindez felesleges volt? Mondja, Péter, akkor én a semmiért éltem?

A férfi nem felelt.

Az udvarról ütemes zuhogás hallatszott fel, ahogy a prakker újra meg újra nekicsapódott a szőnyegnek.

A két ember szótlanul ült a leereszkedő homályban, és bámul­ta az ablakot, mintha csak onnan várna feleletet. A köztük folyó néma párbeszédet e délután csupán egyetlen hangos szó szakította meg.

– Péterkém, kikísérne a WC-re? Egyedül képtelen lennék tisztába tenni magamat.

A kérés áramütésként rázta fel a férfit melankóliájából. Micso­da? Csak ezt ne! Csak ezt ne! – ismételte magában megszállottan a rajztanár. Egész életében kínzó gátlások gyötörték, ha csak érintenie kellett valakit, erre most egy öregasszony arra kéri, kísérje ki az illemhelyre és törölje ki a fenekét!

A sápadtra vált férfi ajkába harapott és tétován a nő keze felé nyúlt.

Gizi néni a rajztanár vállára támaszkodott és vánszorogva indultak az illemhely felé. Amint Péter a hajszálerekkel sűrűn behálózott WC-csésze fölé hajolt, egyszerre néma dühroham tört fel belőle:

– Mi a francot keresek én itt?! Mindig is egy világ választott el ettől az ostoba nőtől és most egy kommunista seggét törlöm?! Ha apám látna így, biztosan kitagadna! Négy fogát verték ki a fogdán ennek a nőnek az elvtársai, én meg itt serénykedem a fenekénél! Egy éjjel lefüggönyözött kocsiban vitték el aput, anyával hetekig ültünk az ajtó mögött és vártuk a csöngetést, de aki hazajött, az már nem apu volt, csak az árnya.

Amint a rajztanár lehúzta a WC-t és a pakura eltűnt a torkolat­ban, a lezúduló víz hűs légáramlata végigsuhant verítékes homlo­kán. A férfi megkönnyebbült.

A süllyedő szennyvíz azonban egyszer csak megtorpant, és mintha valamit itt felejtett volna, vészjóslón emelkedni kezdett a káváig.

A férfin egyszerre ótestamentumi düh lett úrrá.

– Hol a fészkes fenében vannak most Gizike vörös barátai? Hány elvtársa volt ennek a szerencsétlen nőnek a földrengés előtt, akikkel napjában legalább tízszer megváltotta a világot, és hol vannak most? Ardennek, Helden, Hajnika és a többiek, hol vagy­tok most? Miért nem ti serénykedtek Gizike faránál?

A rajztanár dühödten rántotta meg a WC zsírkoszos lehúzó zsinegét, mintha csak az egész világot akarta volna a csatornába küldeni. De amint megcsapta arcát a lezúduló víz szele, egyszerre ismét megkönnyebbült, mintha a víz magával ragadta volna ék­telen felháborodását. Amilyen megalázottnak érezte magát az imént, most hirtelen ugyanolyan erővel áradt el benne valamilyen megmagyarázhatatlan könnyűség, mintha magasan a világ felett, az Alpok széljárta csúcsain járt volna.

– Végül is – tűnődött magában a férfi egy szarpacát bámulva –, százszor inkább vagyok e mellett a szerencsétlen nő mellett, mint a cinkosan összemosolygó kolléganők fülledt társaságában. Ha jobban belegondolok, egész életemen át mindig ilyen lehe­tetlen helyetekbe sikerült lavírozni magamat, mégis valahogy ezek voltak azok a pillanatok az életemben, amikor embernek éreztem magam.

Már esteledett, mikor Péter haza indult. Az utcai lámpák hideg fényében olyan értelmetlennek és kiüresedettnek érezte magát a férfi, mint egy kirabolt kripta.

Egy hónappal a látogatás után üzenet érkezett az iskolatitkár­ságra. A távirat rövid volt és tárgyilagos. Safranek Gizella életé­nek 59. évében szívroham következtében váratlan hirtelenséggel elhunyt.

A baleset előtt két héttel a pipacsos fejkendőjű szomszéd­asszonyt vakbélgyulladással váratlanul kórházba szállították. Míg oda volt, az asszony fiára bízta Gizella ellátását, aki viszont teljesen megfeledkezett vállalt feladatáról. Az orosztanárnő fölött lakó szomszéd kérésére a tűzoltóság feltörte a lakás ajtaját, mert a hullaszag már elviselhetetlenné vált a környező lakásokban.

29.

Scriptorium

Ahogy átértem a Teknősbe, úgy akadtam fenn a hasamat átdöfő fájdalmon, mint botanikus tűjén a rovar. A hirtelen rám törő fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Öklöm hasamba fúrva, előregörnyedve meredtem a padlóra.

Nem akartam, hogy így lássanak a többiek, ezért egy oszlop mögé rejtőztem. Az Analitikum Maximumból kizúduló diákok lár­mázva tódultak el mellettem. Áporodott verítékszagcsíkot húztak maguk után, melybe a frissen öntött műanyagtárgyak szaga ve­gyült. Hátam az oszlopnak vetve a földre csúsztam. Jólesett a márvány hűvöse. Kissé mintha alábbhagyott volna a szúrás is.

Körbenéztem: a folyosó teljesen elnéptelenedett.

El kell mennem Van Gőghöz, most azonnal, az ő szájából aka-rom hallani, hogy mindaz, amit látok és hallok csak a képzeletem játéka és Heldennek tényleg igaza volt. Senki más ítéletében nem bízom meg, de az övébe belenyugodnék, még ha kiábrándító is lenne.

A márványoszlopnak támaszkodva felálltam és a rajzkuckó fe-lé indultam. Lassan, óvatosan mentem, kitapasztaltam ugyanis, ha aprókat lépek, nem markol akkorát hasamba a tizenkétujjú. Negyed órába is beletelhetett, mire a kuckóhoz értem. A rajzterem ajtajának dőltem, az ajtó könnyen engedett a nyomásnak.

A terem kihalt volt és néma. A tábláról lelógó tornakötél, ami­nek tekervényes hurkait másoltuk az órán, a gúlák és az írásvetítő üvegszeme élettelenül meredt rám.

– Pont akkor nincs itt, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá!

De nem voltam hajlandó tudomásul venni a tényt, hogy Van Gőg nincs benn, és egy ámokfutó megszállottságával mentem to­vább a szertár felé. Átmentem a széthagyott rajzasztalok között és a szertárba léptem.

A fáraók sírkamrájának csöndje borult rám. Most vettem csak észre, mennyire kiszívott belőlem minden energiát Helden műe­lemzés órája. Az idegtől és a kimerültségtől remegett a lábam. A faliszekrénynek dőlve a földre csúsztam. Ha a padló és a szekrény nem fog közre, víztócsaként folyok szét a földön.

Nem siettem sehová. Megvárom a tanárukat, míg vissza nem ér, biztos csak a tanáriba ment fel valamiért, mert a táskája és a kabátja még a fogason lógott. Merengésemnek ekkor különös, semmihez se hasonlítható érzés vetett véget. Mintha valaki porszí­vóval akart volna kiszívni a szertárból, süllyedni kezdtem hát­rafelé. A szekrényajtó és a padló szétnyílt mögöttem és csúszni kezdtem lefelé.

Megfordulva vettem észre, hogy érzékcsalódás áldozata let­tem: csak az ajtó nyílt ki mögöttem, aminek dőltem. Alig látható, leheletvékony koszcsík jelezte csupán a szélén, hogy van itt vala­mi.

Szívdobogva toltam be az ajtót. Annyira felcsigázott a fordu­lat, hogy a fáradtság egy csapásra eltűnt a testemből. Sötét folyo­sóra léptem. Percekbe telt, mire hozzászoktam a homályhoz. A kövek úgy lehelték rám hidegüket, mint egy kriptában. Néhány lépéssel előttem derengő fény szűrődött fel a föld alól. Alig em­bernyi széles csigalépcső vezetett lefelé. Tenyeremmel a falat é­rintve elindultam a fény irányába. Cipőm talpán át éreztem, a sok használat milyen mély vályúkat koptatott a lépcsőfokokba.

A lépcső alján kőboltív előtt találtam magam, mely fölött egy latin szó állt:

SCRIPTORIUM

Le kellett hajtanom a fejemet, hogy be ne verjem, ahogy átléptem alatta.

Nagy terembe jutottam, ami leginkább egy középkori oszlopcsar­nokra emlékeztetett. A legyezőszerűen szétnyíló boltozatot karcsú flamingóláb-oszlopok tartották maguk fölött, az oszlopfejeket pedig mindenféle játékos figura díszítette. Minden apró farag­ványból alkotójuk zabolázatlan életöröme sugárzott rám. A játszó ember szédült pazarlásának ujjlenyomatai, amerre csak néztem. Mennyire más szellem sugárzott ezekből a kövekből, mint odafent az újanalítika ultramodern taneszközeiből!

A termet átszelő oszlopsor lábainál írópultok sorakoztak egy­más mögött. Az asztalok lapja a sok használattól annyira kiko­pott, hogy a fa erezete tisztán rajzolódott ki rajta. Félig kigöngyö-lített tekercsek és oklevelek hevertek rajtuk, mellettük kihegyezett lúdtollak és marhaszarvban fekete tinta volt.

– Itt készülnek azok a gyönyörű oklevelek! – tört fel belőlem a felismerés. – Ezt a helyet titkolta el előlem Sújtólég!

A falak mentén sziták, prések és mozsarak sorakoztak egymás mögött, a csarnok közepén pedig egy hatalmas, vaspántokkal ösz-szefogott dézsa állt, benne pépszerű fehér kása úszott.

Bizarr szag terjengett a levegőben, melyben a legkellemesebb illatok a legundorítóbb bűzzel keveredtek. A régi tárgyakból ára­dó múltillat, a moha, a fenyő és a rügyek fanyar illata a csont, és az állati ürülék öklendeztető szagával keveredett. Egyenként min­den visszataszító volt idelenn: a bűz, a hideg, a kriptaszerű csönd, mégis az a láthatatlan valami, ami mindezt összefogta és harmonikus egységben tartotta, az otthonosság érzetét keltette bennem, mintha mindig is ismertem volna ezt a helyet és már régóta lejártam volna ide.

Ahogy vizsgálódva fordultam egy nagy szita felé, valaki megszólalt:

– Lószar.

A szó úgy zuhant a csöndbe, mint kavics egy kiszáradt kútba.

A hang irányába kaptam a fejem, de senkit se láttam a csar­nokban.

– Lószar – mondta a hang újra, mintha csak arról akart volna meggyőzni, hogy igenis jól hallottam, mit mondott: szó sincs hal­lucinációról.

Tényleg lószarszag terjengett a levegőben, de ki lószarozik itt?

Ebben a pillanatban két ólomüvegablak között, egy magas, csontos, gótikus alkatú férfit pillantottam meg háttal, aki fél fordulatot téve kis üvegcséből bíborvörös folyadékot öntött egy tégelybe.

– Elsőosztályú lótrágya – mondta egy mesterszakács elége­dettségével, hogy épp csak nem cuppantott hozzá a nyelvével.

– Jöjjön csak közelebb, megmutatom min dolgozok éppen! – mondta a gótikus arcú férfi, mintha már régóta ismernénk egy­mást.

– Ahhoz, hogy spanyolzöldet kapjunk, lószart kell használnunk – és egy méretes fatuskót emelt fel a földről. – A tölgyfába üreget vésünk és vörösrezet teszünk az aljára. Ilyeneket, mint ez itt – és egy óarany színű lemezre mutatott a polcon. – A lemezt mézzel kenjük be, sót hintünk rá és egy léccel lefedjük. Aztán a fatönk sarkából lóhugyot öntünk hozzá, és a lukat betömjük, majd az egészet trágyával fedjük be, és egy hónap múlva kész a rézen kicsapódott színanyag.

Ahogy a férfi rám nézett, jóízűen felnevetett.

– Látom az arcán, hogy kötözni való bolondnak tart! Erre csak azt tudom felelni, nézze meg a kész színanyagot – és egy fo­góval a trágyába nyúlva kihúzta a rézlemezt.

Elakadt a lélegzetem.

Ez volt hát az a gyönyörű, semmihez se hasonlító kékeszöld színárnyalat, amit a barátom oklevelén láttam! Így készült hát az a derűzöld, ami leginkább az óceánok közepén tanyát verő korall­szigetek zöldjéhez hasonlított!

A férfi visszafordult asztalához és a műhelyről mesélve foly­tatta munkáját.

Lényéből ugyanaz a letisztult derű sugárzott, mint a spanyol­zöldből, ami a lószar alatt készült. Hosszúkás arcának szigorúsá­gát csibészes tekintete ellensúlyozta, mely mindig készen állt a tréfára. Lenyűgözött az a nyugalom, ahogy a munkáját végezte: ahogy egy tajtékkővel satírozott valamit a papíron, vagy akár csak egy vakarókésért nyúlt. Mintha egy hatalmas, láthatatlan tőke birtokában lett volna, melynek kamataiból osztogatott.

A csigalépcső felől léptek zaja szűrődött le a műhelye.

– Oh, elnézést – kapott homlokához a férfi és hatalmas tenye­rét felém nyújtotta –, még be sem mutatkoztam: Albertus mester vagyok, a másolóműhely scriptuariusa. Én felelek a műhelyben folyó munkák minőségéért. De ha nem lennének ilyen kitűnő segédeim – mutatott a lépcsőfordulóban megjelenő diákokra –, semmire se mennék.

– Tamás, Krisztián és Csilla – mutatta be egymás után a belé­pőket a mester, s a diákok kezüket felém nyújtva szótlanul írópult­jukhoz mentek.

Tamást és Krisztiánt már ismertem a kettes analitika csoport­ból, de sohase mondták, hogy lejárnak ide. Ahogy írópultjuk fölé hajoltak és a mécses lángja megvilágította arcukat, szemérmesen rejtőzködő boldogság bujkált tekintetükben. Mennyire mások vol­tak ezek az arcok, mint Helden neonfényű csibekeltetőjében!

– Jöjjön, nézzünk körbe! – tette Albertus mester hatalmas te­nyerét a vállamra.

A csarnok közepén megállt és körbemutatott.

– Ez volt az ország legnagyobb monostorának a scriptoriuma. 1096-ban építették a barátok, de a huszonnégy épületből mára csak ez maradt. Ez volt a nyugati műveltség keleti végvára: ha ez a mécsvilág kialudt, az egész országban sötétült be. Az épület többi részével pusztító hordák, árvizek vagy a tűzvész végzett, a pusztulásból csak ez a kis másolóműhely és a könyvtár maradt meg épen.

Eszembe jutott, Rogerral hányszor találgattuk az óratorony­ban, minek a nyomai lehetnek azok a fura négyzetek a mezőn, ahol a fű egy árnyalattal halványabb zöld volt.

– Volt ez a kolostor már minden: kovácsműhely, ispotály és apácazárda éppúgy, mint jó hírű nyilvánosház.

Albertus mester arca hirtelen elkomorult.

– De ma is van ellensége a monostornak. Nem értem, mi hajt­ja ezt az embert, hogy olyan szenvedélyes gyűlölettel el akarja pusztítani ezt a parányi scriptoriumot.

A scriptuarius tűnődve nézett maga elé.

– Hány keményfejű Ardennek tört már a monostorra, és mind­egyik ugyanazt akarta: a föld színéről is elsöpörni az épületet. Látja azt a sérült boltívet a túloldalon? – mutatott a férfi egy vas­beton gerendával átütött boltívre. – Ez is Ardennek műve. De amennyire törékenynek látszanak ezek a kőcsipkék, annál ellenál­lóbbak, ha megtámadják őket. Csúnyán felsültek a légkalapácsok is, bár az igazsághoz hozzátartozik – mosolyodott el a mester kölykösen –, hogy a dologba egy kicsit azért én is besegítettem. Mikor a munkás ebédelni ment, a géphez surrantam, és kétszer is lehúztam a légkalapácsról a szorítóbilincset. Azóta nem próbál­koznak.

A scriptuarius egy lefordított dézsára ült, és az ujjaira száradt enyvet kezdte el tépdesni.

– Mielőtt Ardennek elődje ide engedett, vállalkozó voltam, névjegykártyákat és esküvői meghívókat nyomtattam. Gondoltam a vállalkozásomhoz kibérlem ezt a parlagon heverő pincét. De amikor lejöttem ide és kezdtem helyet csinálni a nyomógépemnek, furcsa tárgyakba botlottam. Furdalt a kíváncsiság, vajon azelőtt mi folyhatott idelenn. A bibliotékában régi könyvekre bukkantam, és mivel nekem még tanítottak görögöt és latint az iskolában, egyre szenvedélyesebben kezdtem kibetűzni a régi írásokat, telje­sen megfeledkezve voltaképpeni célomról.

Albertus mester tekintete felcsillant:

– Úgy éreztem magamat, mint a régészek, akik egy várost bontanak ki kiskanállal a láva üszkéből. De akkor állt csak el a lélegzetem a csodálkozástól, amikor kimentem és egy lapáttal el­hánytam a földet az épület elől, és a fény rubinvörösen tört a műhelybe az ólomüveg- ablakokon át.

A scriptuarius egyszerre jóízűen felnevetett.

– Tudja minek nevezett el Ardennek: kultúrcsövesnek! Azért van humora a gazfickónak! – és egy könnycseppet törölt ki szeme sarkából. – Csak azért tűr meg még mindig idelenn, mert rájött, hogy a díszoklevelek messziről idecsábítják a szülőket, hogy hoz­zánk írassák be csemetéjüket.

Albertus mester egy polchoz lépett és egy fekete tintával teli üvegcsét emelt le róla.

– Teljesen önellátók vagyunk, mindent a természetből veszünk. A tintát az erdőben gyűjtött tüskékből és tövisekből nyerjük; gyö­nyörű éjfekete lesz, ha elkészül – és a fény felé tartva átnézett az üvegen.

Csakugyan: a polcokon mindenféle madártoll, tojáshéj, csiga­ház, szőlővenyige és faháncsdarabka hevert.

– Ahhoz, hogy a színek megkössenek a papíron, a gólya úszó­hólyagját használjuk, a bíbort pedig a csigák nyálmirigyéből nyerjük – azzal a könyvespolchoz lépett és egy vastag könyvet emelt le róla.

– A De diversis artibus-ban az írnokok ezer éves tapasztalata gyűlt össze.

A scriptuarius büszkén kihúzta magát és elmosolyodott.

– Képzelje, még egy kis farmunk is van a Farkas-erdő végén. Minden nap kijárok megetetni az állataimat, és a méhesben elü­csörgök egy kicsit a munka után.

Eszembe jutott, hogy tényleg volt az erdő végén egy rozoga faház, amiről Batmannel találgattuk, miféle remete lakhat benne.

– Hányszor jött már le hozzám Ardennek, hogy hagyjak fel a rögeszmémmel! Egyszer még ajánlatot is tett: ha felhagyok a bo­londériámmal, a legmodernebb nyomdaüzemet rendezi be nekem, és a munkám csak az lesz, hogy a gépből kikerülő díszoklevelekre egy-egy műhibát festek, hogy egyedinek hasson!

Albertus mester felnevetett:

– Elképzeltem magam, ahogy a gép mellett állok és rontoga-tom a nyomtatványaimat! Amúgy jó fej ez az Ardennek a maga módján, de sajnos csak a magáén.

A scriptuarius a polchoz lépett és egy vaskos disznóbőr kó­dexet emelt le róla.

– Nézze meg ennek a kódexnek a színeit: úgy ragyognak, mint­ha ma festették volna őket, pedig az írnoknak ezer éve pora sincs. Olyanok ezek a könyvek, mint a csillagok, melyek évmilliókkal ezelőtt kihunytak, de még mindig tart felénk a fényük. Persze a cethal egyre gyorsul alattunk, ezért mi is gyorsulunk, ez érthető. De azért a régiek tudását se vesse meg: festina lente, azaz siess lassan, ha már másképp nem megy. Mi idelenn teljesen más szabályokat követünk, mint Heldenék odafenn. Ők azt mondják szedd szét, én azt mondom tartsd egyben, ami nekik dicsőség, az nekünk szégyen, ami nekik szégyen, az nekünk dicsőség.

A scriptuarius késének hegyét egy kettéhajtott lap közé dugta és óvatosan vágni kezdte.

– Ezért várom el minden tanítványomtól, hogy az egész mun­kafolyamat a lelkében legyen. Itt mindenki egyszerre illuminátor, miniátor és könyvkötő, mint a középkorban. Ha a maga metszette tollat kezébe veszi, és a tintába mártja, tudni fogja milyen külö­nös átalakuláson ment keresztül, mire kioldódott a tövisből, és a papírhoz érintve megjelenik maga előtt, mennyi szitán és szűrőn áthaladva tisztult meg az anyag, mire magához ért. Mindannyian egy nagy folyamat részei vagyunk, mi is folyamatosan változunk, ahogy a másolás alatt észrevétlenül alakulnak át gondolataink néma párbeszédet folytatva a rég elhalt szerzőkkel.

A gótikus férfi a kettévágott papírt egy világoskék folyadékkal teli tálba mártotta és kése végével megnyomkodta.

– Ha választás elé kerül, hogy egy verset fénymásolóval vagy a saját kezével másoljon le, válassza az utóbbit. Meg fogja látni, a másolás közben különös folyamat indul majd el a lelkében, olyasmi, amit az alkotó is átélhetett, amikor művét írta. Egy pilla-natra a teremtés piócájává válunk és nem leszünk már ugyanaz az ember, aki a másolás előtt voltunk.

A falapot kiemelte a világoskék folyadékból, és csöpögtetni kezdte a tál fölött.

– Olyan régi hagyomány ez, hogy még kimondani is szégyel­lem. De mit fecsegek itt össze vissza? Ne engedje, hogy annyit szónokoljak, mert még lukat beszélek a hasába!

A luk szó hallatán eszembe jutott, hogy szinte teljesen eltűnt a gyomromból a szúró fájdalom.

– Láttam, milyen sóvárogva nézte a többieket, amikor munká­jukhoz kezdtek. Tudja mit, tegyünk egy próbát, de előre figyelmez­tetem, meredek kapható lesz! Heldentől sok kiábrándult széplélek tántorgott már le hozzám, de amint a munka kezdett áldozatot követelni, behúzott farokkal somfordáltak vissza hozzá.

A polchoz lépett és egy ív papírt emelt le róla.

– Kezdetben maga vonalazza elő a lapokat, amikre írunk. Régi szokás a scriptoriumban, hogy mindenki lélekvezetőt választ ma­gának, ráírja vonalzójára és ahányszor munkája közben rápil­lant, eszébe juttatja eredeti célkitűzését.

Albertus mester egy vonalzókkal teli poharat nyújtott felém:

– Ezek a régi tanítványaimé voltak, olvassa el őket, hátha se­gítenek ihletet meríteni.

A kopott, tintafoltokkal pöttyözött favonalzókon a legkülönfé­lébb lélekvezetők álltak:

A jól végzett munka folyamatos imádság.

Tiéd a föld, mások meg élvezik a táj szépségét.

Aki örömmel viseli el a szenvedést, látja Isten arcát.

Személyiség nélkül nincs valódi szeretet.

Tested legyen olyan, mint a kiszáradt fa, elméd mint a kihunyt parázs.

Aki pontosabban fogalmaz, az a mesterem.

A szenvedés az a vadállat, melynek hátán a leggyorsabban jutsz el a tökéletességig.

A tökéletesség a leghazugabb démon.

Így kezdtem el a munkát Albertus mester műhelyében. Igaza volt a mesternek, csak kívülről látszott a munka egyszerűnek. Amint hozzáfogtam, minden balul sült el. Az ujjaim sehogy se akartak engedelmeskedni, mintha nem is hozzám tartoztak volna. Elég zűrös tanítvány voltam: kétszer döntöttem rá a mester mun­kájára a cinóberes üveget, egyszer meg egy kiálló rézdrótba akadt be a pulóverem, és az egész faliszekrényt magammal rán­tottam.

Mégse neheztelt rám Albertus mester. Tudta honnan jövök, és hogy a billentyűzet nyomogatásához szokott ujjaim mennyire el­korcsosultak, képtelenné válva a finom mozdulatokra. Úgy éreztem magam, mintha hosszú lábadozással épültem volna fel egy súlyos betegségből. Egymás után kaptam vissza érzékszerve­im hihetetlen gazdagságát: tapintásom eddig csak a legszélsősé­gesebb és legdurvább ingereket tudta megkülönböztetni egymás­tól, most már az átmenetet is érzékelte, szemem pedig a színek finom árnyalatai között is kezdett kiigazodni. Újjászületésem leg­meglepőbb tapasztalata mégis a másolás titokzatos lelki folyama­ta volt.

A másolással töltött hosszú délutánokon értettem csak meg, hogy az ellentétes gondolatokban való türelmes alámerülés meny-nyire frissítőleg hat gondolkodásunkra és erősíti karakterünket. Most értettem csak meg, miért másoltak a szerzetesek szívesen olyan műveket is, melyeknek érvelésével nem értettek egyet. A másoló munkája közben szüntelen érvel és lázasan vitázik a szer­zővel láthatatlan sorokat írva a margóra, miközben fokozatosan kitisztul előtte saját véleménye. A szerző arca rajzolódik ki a szö­vegből, amelyben felfedezi saját arcvonásait.

A másolás csöndes óráiban számtalan ösvény nyílt ki előttem, és zárult is be azonnal, ahogy a mécses kanócát eloltottam. A gondolatok végtelen gazdagságú, szerteágazó ösvényrendszere nyílt meg előttem, melyen annak idején az alkotó is bolyongott a sok lehet és talán között, melyek közül végül kiválasztotta azt az egyetlent, melyen elindította olvasóját.

Azon a napon, amikor világképemmel meghasonulva letánto­rogtam Heldentől Albertus mesterhez, hazafelé menet valami egyszerre villámfény erejével világosodott meg előttem. Sárgaréz lemeznek éreztem magam, amit a mester egy tölgyfatuskóba tesz, lótrágyával takargat be szép gondosan, hogy a fejem búbja se látszik ki alóla, hogy aztán egy tavaszi reggelen egy fogóval ki­húzzon a szarból, és levakarja a testemre kicsapódott spanyolzöl­det.